2.fejezet Kapu egy halott világban

- Na ne röhögtess!- vágta rá Kurama. Yusuke a tenyerébe temette az arcát. Vita volt itt készülőben. Egyszercsak meghallotta Kuwabara hangját.

- 100 yen Kuramára. – megrökönyödve barátjára nézett, majd elgondolkodott.

- Tartom. 100 yen Hieire. – Hiei hallotta, hogy miről beszélnek, de nem törődött most velük.

- Nem viccelek. Menni akarok!

- Komolyan? Tényleg vissza akarsz oda menni? Nem hinném. – válaszolta Kurama.

- Nem szállhatnánk le erről a témáról? Most nem erről van szó! Ha rajtam múlna azt is elfelejteném, hogy egyáltalán létezik, de nem rajtam múlik.

- Akkor talán a mazochizmusod miatt van. De nem érdekel különösebben a dolog. Nem jöhetsz és kész!

- Ha én mazochista vagyok, akkor te meg extrán vagy az! – csattant fel Hiei. A két fiú farkasszemet nézett egymással. Egyikük sem volt hajlandó engedni. Kurama makacssága felkeltette Hiei érdeklődését és gyanúját. Nem szerette a bonyolult dolgokat, kombinálni pedig egyenesen gyűlölt. De ha visszagondolt az elmúlt, több mint egy hónapra, akkor rájött, hogy mást sem csinált idáig, mint hogy Kurama viselkedését elemezgette és próbált rájönni az okára. Megpróbált kirakni egy kirakóst, aminek nem ismerte a darabjait, és a kép még mindig nem teljes. Sorba vette a tényeket:

- 1 – Kurama ismeri a jövőt.

- 2 – Nem akarja, hogy ő, Hiei a fennsíkra menjen.

- 3 – Ha az előzőeket összeadja, a következőt kapja:

Valami történni fog, ami befolyással lesz testre, szívre, lélekre?, és a későbbiekre is ki fog hatni. Már ha lesz később. Kurama nem mondhatja meg a valódi okot, tehát ha meg akarja tudni, mindenképpen mennie kell. Csakhogy Kuramának igaza volt. Nem akart a fennsíkra menni, mert…

- Félek. – vallotta be. Yusuke és Kuwabara döbbenten meredtek rá. Kurama arcán csak várakozás látszott, semmi más. Nem kellett sokáig várnia.

- Félek visszamenni oda, félek az érzésektől, amiket kiválthat belőlem. De téged sem merlek egyedül hagyni, mert itt valami nem oké, és én tudni akarom, hogy mi az. – most, hogy kimondta, megkönnyebbülés járta át a testét. Minden démon visszafojtott lélegzettel várta Kurama válaszát.

- Ugye te is tudod, hogy fájni fog?- kérdezte halkan a férfi. Hiei bólintott.

- Miért ne tudnám, hiszen csak az előbb vádoltál mazochizmussal. – Kurama akaratlanul is elmosolyodott ezekre a szavakra. Yusuke elunta a tétlen ücsörgést és odasétált hozzájuk.

- Van egy zseniális ötletem. Mi lenne, ha mind a négyen mennénk? Te bezárod a kaput, mi pedig megakadályozzuk, hogy más ebben akadályozzon téged. Egyébként megfeledkeztél valamiről. – Yusuke körbemutatott a teremben. – Komolyan azt hiszed, hogy a démonoknak az a része, amelyik hajlandó átmenni Tokyoba, tudja, hogy mi merre van? Melyek a város vagy az adott kerület stratégiai pontjai? Mit kezdenének az utcákon, hiszen nem ismerik őket? Nyomjunk a kezükbe térképet? De a többség olvasni sem tud.– Kurama elgondolkozott. Fölpillantott Yusukéra és meglátta a szemében azt a hamiskás fényt, ami kétséget sem hagyott a felől, hogy a fiú tervez valamit, valami szórakoztatót. Elmosolyodott.

- Van valami terved, igaz?- Yusuke szélesen elvigyorodott.

- Ki ismerné nálam jobban a város utcáit? A bandák és az utcák többi srácai. Egyet füttyentek, és már ugranak is, elfelejtetted volna? Hiszen te is segítettél, hogy rendet vághassak közöttük. Ha tudod, hogy melyik kapu hova nyílik, akkor meg tudom szervezni. A kérdés csak az, hogy mennyi időnk van, míg ránk szakad az ég?

- Talán egy vagy két óra, mielőtt a Ningenkaion is kitörne a káosz. Eddig tartana, míg elérnénk a fennsíkot, és bezárnám a kaput. Ha neked szükséged van ennyi időre, veszélybe sodrod ezzel a késlekedéssel az életüket.

- Nem érdekel. Egy kis ijedtség nem fog megártani nekik. És az sem, ha végre felfogják, mi az, ami valóban számít. – Yusuke tekintete sötét tűzzel égett, ahogy eszébe jutottak a két évvel ezelőtti hazatérése után történtek.

Ott várt Keykora az egyetem előtt. A lány utolsó órája épp most ért véget, és ő meg akarta lepni. Két napja, hogy hazaérkezett, de még nem tette be a lábát a városba. Szinte semmi sem változott amióta elment. Akkor még nem tudta, hogy mekkorát tévedett. Keyko a barátnőivel kilépett az egyetem kapuján. Az egyik barátnője viccén nevetett, így nem vette észre a fiút, nem így a másik lány.

- Hé, ismeri valaki azt a srácot?- kérdezte. Keyko odanézett, ahová a barátnője mutatott. Yusuke vigyorogva intett neki egyet.

- Yusuke!- A lány boldog sikkantással rohant oda hozzá és ugrott a nyakába. Szerencsére Yusukének sikerült megőriznie az egyensúlyát.

- Muszáj mindig a nyakamba ugranod? Örülök, hogy ennyire örülsz nekem, de azért nem kéne feldöntened minden egyes alkalommal, valahányszor találkozunk. – Keyko válaszképpen csak megcsókolta, majd belekarolt. Barátnői elkerekedett szemekkel bámulták őket. Éppen akkor érkezett oda az egyikük bátyja és döbbenten bámulta Yusukét. A húga odasietett hozzá.

- Mi az Yamato? Úgy nézel arra a srácra, mintha kísértetet látnál.

- Miért nem mesélted, hogy a barátnőd Urameshivel jár?- kérdezte a srác suttogva.

- Kivel?!- visított fel a lány, mire a bátyja befogta a száját.

- Yusuke Urameshivel. Két éve, hogy eltűnt a városból. Ő volt a tokyoi utcák koronázatlan királya. – magyarázta Yamato, és elengedte a húgát. – Hála az égnek, hogy visszatért!

- Igen, én is tudom, kicsoda Urameshi, de miért ilyen örvendetes a visszatérte? Egyáltalán honnan ismerik egymást Keykoval? Egy ilyen srác nem illik bele a róla kialakult képbe. Te jobban tudod, hogy miket beszélnek a fiúról! – De Yamato már nem figyelt rá. Yusukét nézte, aki meghallotta, hogy miről beszélnek és odament hozzájuk. Keyko követte.

- Mizujs srácok?- kérdezte vidáman. Örömét lelte a lány és a bátyja szemében kialakuló félelemben. Yamato nagy nehezen összeszedte a bátorságát. Az elmúlt két év minden visszafojtott dühlét és fájdalmát zúdította Yusukére.

- Hol a francban voltál Urameshi?! Amióta elmentél, az egyik banda szabályosan írtja a többit. Egy csomóan megsérültek, és vagy harmincan meghaltak! Amíg itt voltál, mindenki félt tőled, és te voltál minden támadás célpontja, így eszükbe sem jutott ölni! Nem tudom, hol a fenében voltál, de könyörgöm, csinálj valamit! Igaz, hogy engem és a barátaimat is nem egyszer laposra vertél, és biztosan nem tartasz valami sokra, de az emberi élet szentségére kérlek! A rendőrség bele se mer avatkozni!- Keyko a szája elé kapta a kezét, de reakciója nem a hallottaknak szólt, hanem Yusuke reakciójának. A fiú egész testében remegni kezdett a dühtől, tekintete halálos sötétségbe borult. Hangja metszően hideg volt, amint válaszolt.

- Melyik banda?- Yamato megrettent és hátrált egy lépést.

- A Ryuuzaki. – nyögte. Yusuke bólintott. Keykohoz fordult.

- Tudtál erről?

- Esküszöm, hogy nem. De lehet, hogy Kuwabara erről beszélt a múltkor Shizuruval. Tudod, hogy nem érdekelnek az ilyen dolgaitok. Ha meg akarod verni a fél város, nagylegényeit, csak rajta! De engem ne kavarj bele!- Yusuke egy cseppet lehiggadt e hallatán. Kinyújtotta a kezét és elmutatott egy irányba.

- Ugye arra van az egyetem, amire Kurama jár?

- Igen.

- Ugye nem baj?- kérdezte a lánytól.

- Nem. Soha sem volt az, miért éppen most lenne?- kérdezett vissza Keyko. Yusuke kipréselt magából egy halvány mosolyt, majd elrohant. Próbálta úgy szabályozni a sebességét, hogy az emberinek tűnjön, de nem járt sok sikerrel. Amint lehetett, egy sikátorból felszökött a háztetőkre és ott folytatta az útját, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Felelősnek érezte magát. Tizennégy évesen már a jóval idősebbek is rettegtek, ha meghallották a nevét. Eszébe jutott, mennyit nevetett a róla kialakult ostoba pletykákon, valahányszor Keyko elmesélte őket. Sosem gondolta volna, hogy furcsa módon egyensúlyban tartotta a bandákat. Sosem támadtak volna egymásnak, amíg ő ott volt, mert rettegtek a haragjától. Róla feltételezték mindazt a rosszat, amit most a Ryuuzaki-banda elkövetett, pedig sosem lett volna képes ilyesmire. Most viszont kételkedett benne, hogy meg tudná fékezni a haragját. Kellett valaki, aki megállíthatja, mielőtt ostobaságot tenne, és csak egyetlen egy személyt ismert, aki képes lehet erre. Megtalálta az egyetemet. Leugrott a lakótömbről, amin éppen állt, és odasétált a kijárathoz. Remélte, hogy barátja még nem ment el. Az egyetemista fiúk döbbenten nézték. Nem egyen felismerték, és izgatott sugdolózás vette kezdetét. Yusuke hallotta őket, de nem törődött velük. Ekkor ugyanis megtalálta azt, akit keresett. Kurama éppen két srácot próbált levakarni magáról, akik a segítségéért könyörögtek.

- Hányszor mondjam még, hogy nem?- kezdett bepörögni a srácokra. Megdermedt. Megérezte azt a hatalmas erőt, ami Yusukéból áradt. Döbbenten fordította felé a tekintetét, és amikor meglátta, milyen szemekkel néz rá a fiú, elkomorodott. Sejtette, mit tudott meg éppen.

 – Megfognátok néhány percre? – nyomta bele a holmiját az egyik fiú kezébe, és Yusukéhoz sétált. Döbbent morajlás futott végig a diákokon. Nem tudták felfogni, mit akarhat az egyetem legjobbja, egy olyantól, mint Urameshi.

- Mit keresel itt Yusuke?- kérdezte Kurama. Yusuke tekintete egy kicsit fölengedett barátjára nézve.

- Mióta tart az öldöklés, a városban?- Kurama felsóhajtott.

- Fél évvel az után kezdődött, hogy az Alvilágba mentél, már amennyire én tudom. Nem igazán foglalkozom ilyesmivel. Ha tudod kikről lett volna szó, akkor más lenne a helyzet, de az emberi ostobaság és barbaritás csak a megvetésemet érdemelte ki. Állandóan arra emlékeztet, hogy mennyire hasonló a saját fajom hozzájuk. – mondta komoran, majd elmosolyodott. – De neked hála, végre minden rendbe jött. Nem kellene felelősnek érezned magad miattuk.

- Te ezt nem értheted. A távozásom miatt bátorodtak fel Ryuuzakiék, és rendbe akarom hozni, amit elrontottam. A halottaknak nem adhatom vissza az életét, de ha tehetek valamit azért, hogy békében nyugodjanak, akkor tenni fogok. De szeretném, ha te és Kuwabara ma éjjel velem jönnétek! Vissza kell fognotok, mielőtt dühömben lealacsonyodnék a szintjükre, és a pokolra küldeném őket! – Kurama barátja vállára tette a kezét. A többi egyetemista tátott szájjal hallgatta a beszélgetést, főleg, mert egy szót sem értettek az egészből.

- Rám mindig számíthatsz. – mosolyodott el. És végre Yusuke tekintete is felengedett, és melegen elmosolyodott.

- Kösz. Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki az irányítása alá vonja őket. Ki tudja, talán életemben először hasznát veszem a rólam kitalált marhaságoknak! Sőt, még Hiei munkáján és könnyíthetnénk, hiszen hatásos hálózatot lehetne kalapálni azokból az idiótákból, de csak, ha Kojiro Ryuuzaki félreállt az útból.

- Borsot akarsz törni Yama orra alá?- kérdezte Kurama kuncogva. – Tudod ugye, hogy még mindig megsemmisítendőnek számítasz, én nem kevésbé?- kérdése intenzív suttogást váltott ki a körülöttük állókból.

- Kedvem lenne eltársalogni Koenmával, az apja rasszista nézeteiről!- Yusuke dühe lassan elpárolgott. – Tízkor Kuwabaránál?

- Ahogy akarod. Te vagy a főnök. – A környező egyetemisták egyre hangosabban értetlenkedtek. Meg lehetett érteni őket. Szerencséjükre az érintetteket nem érdekelte a dolog.

- Még egyszer köszönöm.

- Nincs mit. – Yusuke könnyedén hátba vágta barátját, és elsétált. Kurama elgondolkozva nézett utána. Úgy fest Yusuke elkezdett felnőni. – gondolta.

- Az Urameshi volt? Nem is mesélted, hogy hazajött. – Kurama a hozzálépő Kaitoura nézett.

- Két napja jött meg.

- Mit akart? Sosem gondoltam volna, hogy egy egyetem környékére egyáltalán beteszi a lábát.

- Hallottál a bandaháborúkról?- kérdezte Kurama, majd miután Kaitou nemet intett, magyarázni kezdett. – Az egyik banda vezére, miután Yusuke elment, úgy döntött, hogy ők lesznek mostantól Tokyo urai. Ennek érdekében még a gyilkolástól sem riadtak vissza. Yusuke úgy döntött, hogy véget vet ennek. Nem csodálom, ha dühös. Valamilyen szinten tényleg felel a történtekért. A tőle való félelem akadályozta meg a Ryuuzakihoz hasonló ostobákat, hogy szellemi szintjükhöz mérten cselekedjenek. Yusuke közéjük tartozónak érzi magát. Tulajdonképpen csak az az autóbaleset mentette meg, attól, hogy olyan legyen, mint ez a Ryuuzaki. Ezek a srácok nem egészen önszántukból teszik azt, amit tesznek. Ha nem törődnek velük, és egymáson kívül nincs kire számítaniuk, akkor nem csoda, hogy az utcákat tartják otthonuknak. Azt hiszem, Yusuke nem akarja, hogy bűnözésre adják a fejüket, meg akarja őket állítani. A szeretet bármilyen formája egy olyan pajzs, ami megvédi az embert, főleg, ha az ő szeretete is képes pajzsként védeni másokat. Yusukének a Keykoval való szerelménél és a velünk való barátságánál nincs fontosabb az életében. Ezért jött ide. Egyedül is el tudná intézni a dolgot, de szüksége van rám és Kuwabarára, hogy megvédjük önmagától. Fiatal kora ellenére tapasztaltabb, mint sok fajtájabeli. A maga egyszerű módján mindenkit átformál a környezetében élők közül, végletes érzelmeket kiváltva belőlük, és ő még csak észre sem veszi. Azt hiszem, érdekes éjszaka elé nézek.

- Hülye vagy? Holnapra várja Hitomo az esszéket. Azt ne mond, hogy már kész vagy!

- Nem vagyok. Majd megírom, miután végeztünk. Nekem nem baj, ha nem alszom. Volt olyan, hogy hónapokon keresztül ébren voltam, sőt egyszer egy egész éven keresztül nem aludtam.

- Egy év?! – Kaitou nem jutott szóhoz a döbbenettől. Kurama elvigyorodott, miközben visszavette a cuccait, attól a sráctól, akinek a kezébe nyomta.

- Fiatal voltam. Nem lehettem száz. Akkoriban jó mókának tűnt. A következmények már kevésbé. – közölte, majd vigyorogva távozott. Kaitou a fejét csóválva nézett utána. Általánostól kezdve osztálytársak voltak, mégis annyi esélye volt arra, hogy megértse a fiút, mint arra, hogy kinevezik az Alvilág királyává.

Egy magas, sápadt képű férfi ment zsebre vágott kézzel az utcán. Érezte, hogy figyelik, így intett a társainak, és befordult egy sikátorba. Zsebében megszorította a pisztolyát, hogy erőt merítsen belőle. Izmait, hosszú és nehéz munkával fejlesztette tökélyre. Zsíros fekete haja szabadon lógott az arcába. Egy fekete bőrdzsekit és farmert viselt. Övébe tartaléktár volt tűzve. Társai hasonlóképpen öltözködtek. Egyeseknél lánc, másoknál fa vagy éppenséggel igazi kard volt.

- Kojiro Ryuuzaki! – hallatszott a kiáltás. – Hogyan merészelsz gyilkolni az én utcáimon?- Ryuuzaki nyugtalanul kereste a hang gazdáját, végül fölnézett. Yusuke ott állt az egyik lakóház tetején, szemeiből halálos nyugalom sugárzott.

- Nahát, nahát! Csak nem Yusuke Urameshihez van szerencsém?- röhögött fel Ryuuzaki. – Elkéstél nagyfiú! Most már én vagyok az úr, és ha nem akarsz a többi sorsára jutni, akkor húzd fel gyorsan a nyúlcipőt!

- Komolyan azt hiszed, hogy megijedek a gyerekes fenygetőzésedtől?- Yusuke egy könnyed mozdulattal leugrott a (csak 7 méter magas) ház tetejéről és a döbbent Ryuuzaki előtt ért földet. – Játszani akarsz, te degenerált? Hát játssz velem! – Ryuuzaki előrántotta a pisztolyát, de mire kettőt pislantott, egy ostor tekeredett rá, és kirántotta a kezéből. Elkerekedett szemekkel meredt a vörös hajú fiúra, akit eddig észre sem vett. Hamarosan a csapattársai között is zavar támadt, ugyanis Kuwabara is beszállt a fegyvergyűjtő akcióba. Így - Kurama hathatós közbenjárásával -, a csapatnak nem maradt más fegyvere, csak a puszta ökle. Yusuke hívogatóan intett Ryuuzaki felé. Az a dühtől elvakulva támadt a nála évekkel fiatalabb fiúra, mire olyan ütést kapott, aminek az ereje, kisodorta a sikátorból, át az utca túloldalára, ahol is a falnak csapódott. Társai elhűlve nézték. Yusuke ijesztő nyugalommal sétált oda hozzá. Megragadta Ryuuzakit a dzsekijénél fogva és magához rántotta, hogy a férfi jól hallhassa minden szavát.

- Holnap az lesz az első dolgod, hogy szépen besétálsz a rendőrségre, és feladod magad. Ha nem, megtalállak és megöllek. Ha valaha is kikerülsz onnan, és eszedbe jutna ismét kisistent játszani, akkor jól jegyezd meg, hogy én itt leszek és akkor nem lesz kegyelem. Ez vonatkozik a haverjaidra is! – Yusuke felemelte a hangját. – Mindenkinek, aki lát és hall most engem: Visszatértem, és rendet teszek! Én vagyok az utcák ura, ha valaki ezt meg akarja kérdőjelezni, várom! Ha tudomásomra jut, hogy valaki közületek bűnözésre, gyilkosságra adja a fejét, az jobb, ha már most megássa a sírját! Te pedig – fordult vissza Ryuuzakihoz – remélem, felfogtad a közlendőmet!

- I... igen… - nyöszörögte a kérdezett. Yusuke elengedte, majd intett a barátainak, és amilyen gyorsan feltűntek, ugyanolyan gyorsan el is tűntek. Másnap Ryuuzakiék feladták magukat, az utcákon újra rend lett. Hamar híre ment, hogy a rettegett Yusuke Urameshi visszatért. Sokan próbálták legyőzni, de mind elbuktak és behódoltak. Yusukének csak egy szavába került, és a bandák bármit megtettek neki. Megszűntek a bandaháborúk, már nem verekedtek a város utcáinak uralmáért. Egységes csapattá váltak, és ha kellett Yusuke irányította őket. Sosem volt rájuk szüksége, egészen mostanáig.

¯

A lehető leggyorsabban lépett velük kapcsolatba. Nem titkolta előlük, hogy baj van. Megkérte őket, hogy segítsenek a démonoknak kiüríteni az adott városrészt, a lehető leggyorsabban eljutni bizonyos helyekre, és elbújni, elmenekülni, ha kell. Dermedten hallgatták a beszámolóját. Kuwabara karbatett kézzel állt mellette, és néha bedörmögött, hogy kiegészítse Yusukét. Yusuke csendesen figyelte szavai hatását. A remegő és hitetlenkedő tekinteteket látva, egy szó nélkül megnyitott egy átjárót.

- Nem kérnélek titeket ilyesmire, ha nem lenne valóban komoly a baj. Csak annyit szeretnék, ha tartanánk a kapcsolatot, hogy megtudjuk, melyik városrészt kell kiüríteni és, hova kell menni segíteni. A szemeteket és a fületeket kérem. Nem túl nagy kérés, az életért cserébe. Mindegyik világ harcra kényszerül, akár akarja, akár nem. A démonok egy csoportja már Shinjukuban van, és próbálja megállítani a szörnyetegek első rohamát. Kérlek! – Nem igazán tudta, mire számítson. Percekig néma csönd, majd egyre hangosabb mormogás fogadta szavait. Végül az egyik banda beadta a derekát. A példáján felbuzdulva követték őket a többiek. Yusuke megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az irányítást ideiglenesen átengedte az egyik fiúnak, majd miután mindent megbeszéltek, Kuwabarával együtt átlépett az átjárón, hogy csatlakozzon Hiei, Kurama, Yukina és az eszméletlen Rui négyeséhez. És mire elindultak kitört minden élő és holt legnagyobb csatája.

¯

A hó és a jég birodalma. Vajon hányszor kísértette már ez a hely rémálmaiban? És hányszor vágyott arra, hogy befogadja? Hányszor átkozta, és hányszor kívánta, bárcsak elpusztulna? A Gleccser-fennsík. Születésének színhelye, életének megkeserítője. Érezte a rettegést a levegőben. A hó és a jég halálos rettegését. És a halálvágyat, amelyet a hótündérek éreztek. Sosem értette, hogy a szíve mélyén miért vágyik ide vissza. Valahol persze, ide tartozott. Ide kötötte a vér, és a születését követő események, melyek meghatározták egész hátralévő életét. De tudta, hogy nem erről van szó. Ott volt még a dühe és a büszkesége is, de ez sem okolta az érzéseit. Lassan kezdett beletörődni, hogy sosem fogja megtudni. Felsóhajtott és a húgára nézett. Yukina megérezte és felnézett rá. Hiei elmerengett a hófehér bőr, mentazöld haj és karmazsin szemek összhangja alkotta szépségen. Yukina megszólalásig hasonlított elhunyt édesanyjukra. Az egyetlen különbséget vörös szemei képezték. Ő volt az egyetlen hótündér, aki ilyen szemeket mondhatott magáénak. Karmazsin szemek…

Csak állt és nézte a játszadozó lányt. Imádta az állatokat, főleg a madarakat. Velük órákig képes volt játszani. Ő pedig órákig nézte őt a fák ágairól. Sosem vette észre. Nem tudta, hogy mit tenne, ha a lány meglátná őt. Valószínűleg elfutna.

- A szemei olyan színűek, mint a tiéd. – kishíjján leszédült a fáról, a hang hallatán. Megfordult, és észrevette, hogy Kurama a mögötte levő fenyő ágairól nézi őt és a lányt, arcán a szokásos mindentudó mosollyal.

- Na és?

- Még sosem láttam karmazsin szemű hótündért. A húgodnak viszont jól áll. – Hiei a maga részéről abban is erősen kételkedett, hogy a vöröshajú démon egyáltalán látott már koorimét, de a szavai mégis az elevenébe vágtak. Átszökkent egy másik fára, majd még egyre, így Kurama mögé került. Nem akarta, hogy a másik lássa a tekintetét, miközben válaszol.

- Nem értem, miért számít ez, hiszen csak a szeme színe más. A természete nem. – Tudta, hogy Kurama tudja, hogy hazudik. De nem érdekelte. A saját békéje érdekében tette. Jobb lesz, ha megpróbál hinni is benne. Mindkettejüknek ez lesz a legjobb: neki és Yukinának is.

Emlékek. Az elmúlt hónapban szinte megrohamozták az elméjét. A legélénkebben annak az öt évnek az emlékei éltek, amelyet többnyire Kurama társaságában töltött el. Nem maradt több ideje, emlékein merengeni, ugyanis Yusuke felüvöltött. Ő haladt az élen, amióta elérték a fennsíkot. Hiei tisztában volt vele, hogy Yusuke sem akarta egyedül elengedni Kuramát. Akárcsak Hiei, ő is félt egyedül hagyni a fiút. Döbbenten meredt a szemei elé táruló pusztításra. Már idáig is több nyomát látták annak, hogy a szörnyek elhagyták a fennsíkot. Sőt látták az egyik csapatot is. Jéggé fagyott tőle a vér az ereiben. Sosem látott még ilyen rémisztő sereget. Yusukét erővel kellett visszatartani, hogy ne támadja meg őket. A szörnyek nagyrésze elvonult, de néhányan ott maradtak a fennsíkon, hogy végezzenek a hótündérekkel. Nem egy koorime hevert holtan, de néhányan megpróbáltak védekezni. Jégfalat emeltek maguk köré, hogy ne érhessék el őket, de ez a gyatra pajzs már nem védhette meg őket sokáig. Az egyik szörnyeteg már majdnem áttörte a pajzsot. Hiei ösztönösen cselekedett. Mielőtt belegondolt volna, hogy mit tesz, a fekete sárkány már elszabadult. A szörny döbbenten meredt támadójára, majd pillanatok alatt hamuvá égett. Ezzel együtt, a hótündérek jégfala is elolvadt. Ruit Kuwabara cipelte idáig. A nő ezt a pillanatot választotta arra, hogy magához térjen. Elkerekedett szemmel bámulta Hiei csapását. A fiút hirtelen nyugalom szállta meg. Odasétált a hótündérekhez, majd fölismerve az egyik idős koorimét, karbatett kézzel eléállt és hidegen elmosolyodott.

- Szevasz, vén boszorkány! Rég láttuk egymást!- Az öregasszony döbbenten bámulta a fiút, majd tekintete tovább siklott a többiekre. Ruit és Yukinát fölismerve először zavar, majd harag tükröződött az arcán.

- Ki vagy? – kérdezte utálkozó hangon Hieitől.

- Hina fia. – Az öregasszony szemeiben felizzó félelemtől és gyűlölettől keserű lett a szája íze. – Azért jöttünk ide, hogy megmentsük a szánalmas életeteket. Ne higgyétek azt, hogy szívjóságból. Egyszerűen azért, mert nem érdemlitek meg a halált. Kurama! Keresd meg azt az átkozott kaput, és zárdd be! El akarok tűnni innen minél hamarabb. – Ezzel hátatfordított a kooriméknek és neki állt megvizsgálni a halottakat. Egyik testet nézte meg a másik után, és remegni kezdett, amikor nem tudta kitalálni, hogyan végeztek az áldozattal. Néhány különlegesen kegyetlen módszer láttán, hányingere támadt. Kuramának igaza volt. Nem kellett volna ide jönnie. Arra eszmélt, hogy Yukina megérinti a vállát.

- Jól vagy? – kérdezte a lány.

- Megleszek. – felelte, nem sok meggyőződéssel a hangjában.

- Ne próbálj átverni. – súgta neki halkan a lány. Az életben maradt fajtársaihoz sétált. – Gratulálhattok magatoknak! Ha előbb szóltok, ez nem történt volna meg! Rengetegen fognak még meghalni, és ez mind a ti hibátok! Remélem, boldogok vagytok most, hogy a fél falut lemészárolták, és még csak nem is az imikoitok, akiktől annyira rettegtetek! – sziszegte gúnyosan. Néhány koorime szégyenteljesen hajtotta le a fejét, de a legöregebbek, nem adták meg magukat.

- Fogd be a szád Yukina! Hogy merészelsz így beszélni velünk? Ha bocsánatot kérsz, talán megengedjük, hogy itt maradj a faluban. A férfiaknak azonnal el kell tűnniük innen! Nem érdekel, milyen ostobaságokkal beszélték tele a fejedet, de itt az ideje, hogy észhez térj! A külvilág mindig is csak bajt hozott ránk.

- Kaori, hagyd békén az unokádat, és inkább azt mond meg, mit csinált Minaho? – Kuramán látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

- Ki vagy? És honnan tudod a nevemet? – kérdezte a hótündér, de Yusuke a szavába vágott. Hieire nézett.

- Komolyan ez a besavanyodott, vén hárpia a nagyanyátok? Őszinte részvétem haver! – Hiei nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon Yusuke grimasza láttán. Aztán a boszorkányra nézett. Kuramát nem törődött Kaori kérdéseivel. Hanem odament Kuwabarához. Rui már teljesen magához tért és élénken figyelte a szóváltást.

- Lábra tudsz állni?- kérdezte a nőtől, és annak bátortalan bólintása után, segített neki felállni.

- Rui, mit művelsz?! – csattant fel egy másik idős nő.

- Csak amit akarok, anya. - felelte halkan a koorime. Tétován nézett Kuramára. – Tudom, hogy nem szabadna ilyet kérnem tőled, de…

- Értem. – vágott a szavába a férfi, és előrelépett néhány lépést. Lehunyta a szemét, mire energia örvénylett fel körülötte.  Minden erejével arra az illúzióra koncentrált, amit létrehozni készült. Termete megnőtt, haja színe feketére változott, és szoros copfba rendeződött. Öltözéke a régi, roninok ruházatához hasonlított, mimkor kinyitotta a szemeit, azok már kéken ragyogtak. Egy harminc és negyven között álló, enyhén borostás arcú férfinak tűnt. Az idősebb hótündérek hátráltak egy lépést. Kurama egy határozott mozdulattal véget vetett az illúziónak.

- Itt én vagyok az, aki kérdez Kaori. De csak később. Úgy fest, üzenetet kaptunk a Reikairól. – Mindannyian arra néztek, amerre mutatott. A semmiből egy hótündér alakja bontakozott ki. Hiei térdre rogyott döbbenetében. A koorime egy szellem volt. Már másodjára jelent meg szellem, amióta az Alvilágba jöttek, és az ő érkezése ugyanolyan fájdalmas sebeket érintett, mint Kuronue-é. Kurama azt mondta Koenmának, hogy egy szellemmel üzenjen, ha bármi van, és most Koenma megtette. Valaki olyan szellemét választotta, akinek több érdeke is fűződik ahhoz, hogy a fennsíkra jöjjön. Mikor a nő végleg formát öltött, Hiei bátortalanul intett neki üdvözlésképpen.

- Sz… szia anya! – Yusukének eltartott egy darabig, amíg megemésztette Hiei szavait. Mikor eljutott végre az agyáig, ugrott egyet döbbenetében, majd Hieire meredt, aki szórakozott képpel bámulta a nőt.

- Mit mondtál, ki ez a nő?! – Kérdezte kórusban Kuwabarával. Yukina csak dermedten bámulta a bátyját, nem akarván elhinni, a történéseket.

- Fiúk, Yukina, ez itt Hina. Most pedig kinyírom Kuramát. – közölte Hiei tárgyilagos hangon. Kurama ugyanígy válaszolt.

- Ha komolyan gondolod, akkor nagyon szépen kérlek, hogy tedd meg! – Míg Hiei előbbi szavait fel lehetett fogni tréfaként, Kuramáét már nem. Volt valami a hangjában, ami azt éreztette, hogy halálosan komolyan gondolja. Hiei meglehetőst összezavarodott ettől, de aztán vállat vont.

- Rendben, de csak miután bezártad a kaput, és kinyírtad a rasszista húgodat. Egyébként jó lenne, ha az előbbit minél hamarabb megtennéd, ugyanis társaságot kaptunk. – Yusuke megpördült a tengelye körül. Hiei nem hazudott. Egy csapat szörny lesett rájuk az egyik kimagasló jég - és hótömbről. Yusuke szája mosolyra húzódott, szemeiben gyilkos öröm játszott.

- A családi megbeszélést elhalasztjuk egy kicsit. Féregirtás következik! – Barátaira nézett. Kegyetlen mosolya és tekintete tükröződött vissza minden arcról. Yukina felsóhajtott.

- Sosem unjátok?

- Unni? Micsoda szentségtörő szavak ezek Yukina?- kérdezte Hiei tréfás szigorral a hangjában.

- Így igaz. – bólintott rá Yusuke. – Nem fogjuk megunni, hiszen ez az életünk, a vérünkben van.

- Egyébként is, valahogyan meg kell menteni ezt a nyomorult világot is. – tette hozzá Kurama, kihívóan méregetve az ellenséges csapatot. Lehettek vagy tízen, és mindegyikük másképpen nézett ki. A gyengébb szörnyek közé tartoztak, hiszen a legerősebbek elsőként léptek át a kapun. Túl okosak sem voltak, ugyanis Yusuke egy eléggé sértő mozdulatára egyszerre támadásba lendültek. Yusuke még szélesebben elmosolyodott, és közéjük vetette magát. Hiei és Kuwabara kardot rántottak, Kurama pedig leguggolt a földre (hóra), egyik tenyerét mélyen a hóba fúrta. A fiúk nem vesztegették az idejüket. Néhány szörnyek a csontjai törtek ripityommá, másoknak a torkát, vagy egyéb megnevezhető és megnevezhetetlen testrészeit vágták le és el. És mikor az összes már holtan feküdt, növények törtek elő az örökre fagyottnak hitt földből, és gyilkos ölelésükben a lények elsorvadtak. Yusuke tátott szájjal meredt Kuramára.

- Nézd, én világéletemben kerültem az iskolát, de abban holt biztos vagyok, hogy az, hogy itt növények jelentek meg, még ha a te parancsodra is, ellenkezik a biológia összes törvényével.

- Ahogy mondod. Tulajdonképpen, több mint ezer méter mélyre kellett leküldenem a magokat, hogy földet találjanak. És szeretném, ha ezentúl megsemmisítenétek minden ilyen undormánynak a testét is. Az az igazság ugyanis, hogy hiába ölitek meg őket, mert a gyengébbek pár év, az erősebbek pár hónap alatt regenerálják a testüket. Értsd: feltámadnak.

- Miért nem szóltál előbb? Rájuk küldtem volna a reigunt. – méltatlankodott Yusuke.

- Mert jobb, ha nem pazarolod el az erődet. Még nagy szükséged lesz rá. – Kurama hideg hangja kétséget sem hagyott igaza felől. – Most pedig elárulnád Hina, hogy mit üzen Koenma?

- Azt, hogy hatalmas erők csoportosulását vették észre Minatoban, a Tokyo-tower-nél. – Felelte a nő, majd bátortalanul meghajolt.

- Hagyd ezt kérlek, rendben? – kérte Kurama. – Yukina, tudom, hogy sokat kérek tőled, de maradj itt, amíg végzünk a kapu bezárásával, jó?

- Rendben.

- Akkor menjünk. – ezzel Kurama megindult a számára oly ismerős ösvényen. Hina tétovázva, de utánuk eredt. Kurama kérdőn nézett rá, majd intett Hieinek. A fiú zavarban volt, nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, de anyja oldotta a helyzetet. Némán, úgy hogy szavai csak a másik fejében szólaljanak meg, mondott el mindent, ami a szívét nyomta..

- Sajnálom, hogy túl gyenge voltam ahhoz, hogy harcolhassak érted! Remélem képes leszel feldolgozni, hogy a népem, ilyen kegyetlenül eltaszított. Én csak… annyit szeretnék mondani, hogy legyél boldog, kisfiam. – Ezzel eltűnt. Hiei bátortalanul még utána nyújtotta a kezét, de aztán megrázta a fejét.

- Ne félj anya, az leszek, ha rajtam múlik. Nyugodj békében tovább! – lehelte bele a fagyos szélbe, majd intett Kuramának, hogy mehetnek tovább. És egy félórás gyaloglás után megérkeztek legújabb ellenségük egykori búvóhelye elé.

¯

A kunyhó elhagyatottnak tűnt, de még érezni lehetett gazdája mágiájának nyomát. Kurama utálkozva megborzongott, majd kivágtatott a kunyhóból, le a völgybe. A völgy mélyén (állt – feküdt? Mit csinál egy kapu, ami a levegőben van?) a kapu. Nem olyan volt, mint egy szellemátjáró. Először nem tűnt többnek, egy kicsi fénypontnál, de amint Kurama közelebb lépett hozzá, óriási lett és hatalmas erővel kezdett el magába szívni mindent. Yusukét és a többieket, csak a Kurama által emelt pajzs védte meg attól a sorstól, aminek Minaho kunyhója is áldozatául esett. Kurama kilépett a pajzs fedezéke mögül, és közelebb ment a kapuhoz. Határozottan megállt vele szemben. Előhúzta a kristályt, ami fényesen, lebegve állt meg a levegőben. Ahogy felragyogott, Kurama is a levegőbe emelkedett. Innentől kezdve pedig, barátai hitetlenkedve figyelték az eseményeket. A kristályt egyetlen mozdulattal olvasztotta a testébe, és a benne rejlő hatalmas erők, átvették felette az irányítást. Szemének színe megváltozott, zöldből, arany és ezüst különös keverékére. Felemelte karjait, minden erejét a kapura irányítva. Shuichi Minamino körül, mint egy illúzió tűnt fel Ryoichi alakja. A vörös haj, azúrkékbe játszott át, az egyszerű, fehér ruha, a régi császárok díszes kimonójához vált hasonlatossá. Mintha egy szellem burkolta volna be a testét, és valamilyen szinten, az is ölelte fel alakját. A kapu ragyogásával, talán csak a testének ragyogása vehette fel a versenyt. Két őserő ütközött egymásnak, hogy a másikra kényszerítsék akaratukat. Percekig tartó tusakodás után, végül Kurama került ki győztesen, és a kapu bezárult. Ryoichi szellemalakja szétfoszlott és Kurama ájultan rogyott a hóba. Akkor tért magához, amikor már a srácok visszaértek a hótündérek falujába. Keményen Kaori és a többi öregasszony szemébe nézett.

- További gyűlölködésekkel teli életet! – Ezzel hátatfordított nekik és Hieihez lépett.

- Ne fojtsd vissza, mond meg nekik. – tette a kezére a vállát. Hiei bólintott.

- Nem tudom, mi a fenét képzeltek itt ti magatokról, de jobb, ha tudjátok, hogy léteznek érző lények is. Ha meg akartok halni, annak van más módja is azon kívül, hogy magatokra haragítotok minden félhótündért, hogy aztán kinyírjanak titeket! Nem érdemlitek meg a halált, bár az is igaz, hogy a halottakat nem lehet megölni. Rui, ha itt akarod hagyni őket, akkor a Ningenkaion, van egy hely, ahol menedékre lelhetsz. Yukina is ott él, és azt hiszem, egész jól el van ott. Tied a döntés joga, nem az övüké. – Így Yukinával együtt követte Kuramát, aki barátai aggódó kérdéseire határozott választ adott:

- Jól vagyok. Irány Tokyo! – Senki sem vitatta szavait, és miután Yusuke megnyitott egy átjárót, ahányan annyi felé, vetették bele magukat, a város utcáin folyó küzdelembe.