3.fejezet Harc az életért

Kuwabara rohant, ahogy csak bírt. Minél előbb el kell érnie a vasút állomást, és rávenni az állomásfőnököt, hogy segítsen az embereknek elhagyni a veszélyessé vált városrészt. Páros lábbal szedte a lépcsőket, melyek az állomásfőnök irodájába vitték. Shinjukuban volt Tokyo legnagyobb vasútállomása. Mindenképpen szükségük volt rá. Berontott az irodába és széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázta a bent lévőknek a helyzetet. Ekkor megremegett az épület. Az emberek rémülten rohantak megnézni, hogy miről van szó. Hamar kiderült a magyarázat. Mind sóbálvánnyá válva bámulták a hatalmas szörnyeteget, ami betört az állomásra.

- Látják, erről beszéltem. – jegyezte meg Kuwabara keserűen. – Ha elintézem, hajlandóak lesznek segíteni?

- Igen! – vágta rá az állomásfőnök. Kuwabara bólintott, majd megidézte a szellemkardját. Időközben kitört a pánik az állomáson, ugyanis nemrég futott be az egyik vonat. Az emberek egymást tiposva próbáltak menekülni. A szörnyeteg magas volt, hosszú nyakkal. Bőre sötét barna, kezei hosszúak, míg lába rövid. Szemei teljesen fehérek. Hosszú sakálszerű pofája volt, és három farka. Kuwabara elküldte a veletartó fiúkat, hogy próbálják visszaterelni az embereket a vonatra, amit minél hamarabb indítsanak el. Nem kell túl messzire mennie, a lényeg, hogy ne a szomszédos kerületekben álljon meg. Ő maga szemben állt a rondasággal, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ez a szörny erősebb volt azoknál, akiket a fennsíkon megöltek. Jóval erősebb. A szörny megvetően nézett rá.

- Mit akarsz ember? Csak nem akarsz megtámadni?- gúnyosan felröhögött.

- Mert miért ne támadnálak meg?- vágott vissza Kuwabara. – Csak nem hiszed azt, hogy a rondaságod majd elriaszt?

- Hogy merészelsz!- Kuwabara alig tudta kikerülni, azt a fekete lángoszlopot, amit a szörny a szájából okádott. Ekkor a váróterem egyik ajtaja szilánkokra robbant, és a szilánkok célba vették a szörnyet. Egyik a másik után találta el, felsértve ezzel a bőrét. A szörny dühödten meredt a férfira, aki ezt irányította. Kuwabara szeme elkerekedett a felismeréstől. A férfi szórakozottan dobta le a hátizsákját a földre. Egy rövid dzsekit, és farmert viselt. Kisimította lilás fényű fekete haját az arcából. Világosbarna szemeivel szúrósan meredt a szörnyre.

- Hagiri? – Kuwabara képtelen volt többet kinyögni.

- Még a Sátántól is előbb fogadnál el segítséget, mint tőlem, igaz? De mivel ő nincs itt, azt hiszem, én is jó leszek. Azért elárulnád, hogy mi ez Kuwabara?- kérdezte Kaname Hagiri nyugodtan. Kuwabara igazat adott neki. Nem szívesen fogadott el tőle segítséget, tekintettel a múltban történtekre, de azzal is tisztában volt, hogy egyedül nem bír el a szörnnyel.

- Tulajdonképpen fogalmam sincs mi ez. Csak annyit tudok, hogy nagy, ronda, és bitang erős. Leszögezném: Nem démon. És meglehet, hogy a múltban voltak nézeteltéréseink, de most szívesen félreteszem őket, a segítségedért cserébe. Vagy még mindig az emberiség pusztulására vágysz? Ha igen, akkor ezzel az izével állsz egy oldalon.

- Á, annak a dilinek már rég vége. Tulajdonképpen azért mentem bele, mert nagyon untam már, hogy a gonosztevők büntetlenül megússzák a bűneiket. Kisistent akartam játszani, de nem voltam annyira fanatikus, mint a Sötét Angyal. Az egyik társatok megölhetett volna, de nem tette. Doki szerint vigyázott arra, hogy ne öljön meg. A mai napig ott van a vágás nyoma a mellkasomon. Ez térített észhez. És nyugodtan bízhatsz bennem. Segítek. – mondta Hagiri. S szavait igazolván, újabb törmelékek csapódtak a szörnynek. Kuwabara tudta, hogy nincs idő a tétovázásra és ő is támadott. De a szörnyeteg nem volt ostoba. Visszaverte a törmelékeket, és Hagiri csak nagy nehezen tudta megtartani felettük az uralmát. Ugyanezzel a mozdulattal söpörte félre Kuwabara rohamát is. A két férfi tudta, hogy egymás nélkül nincs esélyük, de régen halálos ellenségek voltak, és ezt nem lehetett szavakkal félresöpörni. Bízniuk kellett egymásban, és abban, hogy az idő begyógyította a régi sebeket. Ekkor Kuwabara szeme megakadt valamin. Az állomáson éppen ipartörténelmi kiállítás volt, és a plafonról súlyos modellek függtek alá.

- Hagiri! – Kaname követte Kuwabara tekintetét és elvigyorodott.

- Miért is ne? – Mostanra már a szörnyeteget is érdekelni kezdte, hogy mit néz a két fiú. Ha ez egyáltalán lehetséges volt egy ilyen lénynél, akkor elkerekedett szemekkel bámulta a különböző gépjármű modelleket.

- Meg se próbáljátok! – mordult a fiúkra, de Kuwabara már támadott. A szörny nem tétlenkedett, hosszú karjait használva, oldalba kapta Kuwabarát, érintésével megégetve a fiú húsát. Kuwabarának minden önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön fel. De ahogy megérezte az égett szövet, hús és bőr szagát hányinger tört rá, és kiszaladt a száján egy dühödt, fájdalmas rivallás. Tiszta erőből döfte bele kardját a lény kezébe, mire az elejtette áldozatát. Hagiri minden erejével a modellekre összpontosított, mire egymás után mozdultak meg, és néma parancsát követve csapódtak a szörnynek. A sérült kezű szörnyeteg Hagiri felé fordult, aki rutinosan irányított a szörny felé minden mozdíthatót, így terelvén el annak figyelmét. Kuwabara tudta, hogy itt az ő ideje. Nem törődve a fájdalommal, a szörny védtelennek hitt oldalára támadt. Épp, hogy sikerült bevinnie, egy találatot, mielőtt a szörny félresodorta volna. Így viszont Hagiri lövedékei egymás után csapódtak a Kuwabara által okozott sebbe, elmélyítve azt. Hagiri Kuwabarához rohant. Nagy erőfeszítésébe került, de sikerült közben továbbra is támadást intézni a monstrum ellen.

- Jól vagy?

- Meg leszek. – kecmergett fel Kuwabara. – Fedezz! – Ezzel újból neki rontott a szörnynek. Hagirinek nem volt ideje Kuwabara létező vagy nem létező szellemi képességein gondolkodni. Állandóan bombázta a szörnyet. Kuwabara támadása ezúttal sikeres volt. A seben keresztül elérte a lény szívét, és az összeesett. Kuwabara vele együtt rogyott térdre, akárcsak Hagiri. A két fiú lihegve nézte egymást.

- Azt eddig is tudtam, hogy nem vagy normális, de… - Hagiri hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Kórházba kell menned, az a seb hosszútávon halálos is lehet.

- Most nincs rá időm. – rázta meg a fejét Kuwabara. – Ki kell üríteni Shinjukut és a környező kerületeket. Ez a dög nem egyedül jött. A céljuk pedig az élet kiirtása, nemcsak az emberiségé. Az Alvilág és a Túlvilág már harcban áll, és most már Tokyo is. Egy csomó démon itt van, hogy segítsen, Urameshi pedig összehívta a srácokat az utcáról, hogy segítsenek az ürítésben. Nem állhatok meg. Egyszerűen nincs rá idő. Rá kell vennem az állomásfőnököt, hogy segítsen. Aztán még a buszpályaudvarra is el kell mennem. Ha pedig végeztem, akkor irány Minato! – Kuwabara összeszorította a fogait, miközben feltápászkodott. Hagiri csak egy pillanatig tétovázott, és odalépett hozzá, hogy támogassa.

- Veled tartok! Ilyen állapotban egyedül nem mész sokra!

- Rendben. És figyelj csak Hagiri… khm… izé… köszönöm!

¯

- Sosem hittem volna, hogy egyszer újra belépek ebbe az épületbe. – súgta Yusuke maga elé, a Sarayashiki Gimnázium néma folyosóit róva. Pár perce kapta a hívást, hogy egy szörnyet láttak a körletben. Mikor ide ért, már csak azt látta, hogy a lény betör az iskolába. Egyértelmű volt, hogy miért. Yusuke érezte az ott tartózkodó emberek szagát. És a vérét is. A portás vérbe fagyva feküdt a földön. Yusukének fogalma sem volt róla, mit kellene éreznie, hiszen a férfi mindig is gyűlölte őt. Akárcsak a tanárok, és a diákok jó része. Most pedig itt volt, hogy megmentse őket. Elkapta a tekintetét a holttestről, és rohanni kezdett abba az irányba, ahová a vérszag vezette. A folyosót több helyen is diákok, dolgozók, vagy tanárok hullái borították. Ez a látvány túl sok volt neki. Berontott a tornaterembe, ahová az emberek menekültek. A gyilkolásban megzavart dög Yusukéra emelte tekintetét, ahogy mindenki más is. Iwamoto elkerekedett szemmel ismerte fel egykori diákját, akinek arcán és karján különös jelek látszódtak. A démon vér jelei. Yusuke nem akart érezni. Elmenekült emberi fele elől, elmenekült az érzései elől. Csak a démon maradt, hogy harcoljon, és bosszút álljon. Érezte ellensége erejét, de nem félt tőle. Nem tudott félni. A szörnynek négy karja volt. Kettő a vállából, kettő pedig az oldalából nőtt ki. A vállából eredő karok hosszúak, vaskosak és izmosak voltak, az oldalából eredőek rövidek és vékonyak, de mindkettőn hatalmas karmok voltak. Bőre a bordó legsötétebb árnyalatában játszott. Hosszú, hófehér, mégis mocskosnak tűnő haja volt. Arca emberéhez hasonló, de fülei szakadtak és hegyesek, pofájából rövid szarvak álltak ki. Hosszú, csontos farokkal rendelkezett. A hosszabb karjaira támaszkodva, szemlélte Yusukét. Különös vérvörös szemekkel. Yusukénak akaratlanul is egy gorilla jutott eszébe testtartása láttán, de nem találta viccesnek a hasonlatot. Minden egyes sejtjét elöntötte az a harag és gyűlölet, amit a szörnyeteg iránt érzett. De mi is a harag valójában? Az a félelem, amit az ember elfojt magában, és mégis felszínre tör valamilyen formában. Az emberek nem akarják elismerni, hogy félnek, ezért haraggal álcázzák. Ezt tudta jól Yusuke is. Félt, de elfojtotta, elűzte az érzést a tudata legmélyére. Szemeiből halálos nyugalom áradt, s mikor megszólalt, hangja jeges tőrként fúródott a feszült csendbe.

- Két évvel ezelőtt már megmondtam. Az én utcáimon, az én városomban nincs gyilkolászás. Ha valaki ezt megszegné, annak velem kell szembenéznie. Egy rakás többnyire még írni-olvasni is alig tudó kölyök ezt fel bírta fogni, ahogy sokan mások is, többek között démonok is, akik azt hitték, kibújhatnak Enki törvénye alól. Végre minden egyenesben van, erre ti, idetoljátok a mocskos pofátokat, és rátámadtok a világokra! Az iskolát borító hullákra nincs bocsánat! Ütött az utolsó órád!

- Ne szórakozz! Nem fogok egy ember… várjunk csak! Ha! Te egy mazoku vagy! Röhögnöm kell! Mióta törődik az Alvilágból bárki is a halandókkal? Egy harmadosztályú démon engem nem állít meg! Egy kölyök pláne nem! Na ne szórakozz velem!

- Több, mint hatezer éve törődtek egymással a démonok és az emberek, de aztán véres háború robbant ki közöttük, amiért ma is fizet minden egyes élőlény. Az emberek végül elfelejtették a démonokat, a legtöbbjük számára már csak a legendákban léteznek. De a démonok nagyon is emlékeztek az emberekre, lenézték, és ölték őket, amikor csak tudták. Négy évvel ezelőtt végre sikerült elérni, hogy a démonok ne jöjjenek át ide, és támadjanak az emberekre. És most, hogy mindhárom világot fenyegetitek, még arra is hajlandóak, hogy az életüket adják értük. Ami pedig téged illet: Egy harmadosztályú démon sosem győzne le téged, ez tény és való. De én egy S-osztályú mazoku vagyok, és eszemben sincs szórakozni!- Yusuke szabadon engedte energiáit. A szörnyeteg önkéntelenül hátrált egy lépést. A fiú iránta érzett gyűlölete vetekedett az övével. Szája gúnyos vigyorra húzódott.

- Szóval igazat mondtál. Erős vagy, valóban. Csakhogy ellenem ez kevés. – ezzel Yusukénak rontott.

- Yusuke megőrültél?!- Takenaka hangja még haragja ködén keresztül is elért Yusukéhez.

- Meg lehet, tanár úr. Talán valóban őrült vagyok. De egy olyan őrült, aki nem hagyja, hogy ezek a dögök, meg az a ribanc vezetőjük véghez vigyék a tervüket! – Ujjait lövésre emelte. A reigun ereje átszakította a falakat, és beomlasztotta az iskola nagy részét. A szörny, akit félig elért a találat, ösztönösen válaszolt. Az általa kibocsátott energiahullám mellbe találta Yusukét, de a fiú meg se rezdült. Inge leszakadt róla, így láthatóvá váltak, már a mellkasát is beborító jelek.

Eközben valaki szintén végigrohant azon a folyosón, ahol az előbb Yusuke. Könnyes szemekkel szaladt el a holtak mellett. És mikor beért a terembe s meglátta a harcot, felsikoltott: - Yusuke! – Yusukét a hang magához térítette, és hitetlenkedve fordította fejét a lány felé.

- Keyko! – A szörnyeteg gonoszul felröhögött meglátva a lányt.

- Ez a baj veletek, emberekkel, démonokkal és a szellemekkel kölyök! Vannak érzelmeitek! Vannak gyengéitek! – Ezzel Keykora támadt. De egyvalamivel nem számolt: Yusuke gyorsaságával. Pajzskén védte a lányt, így a szörny egyik karja mélyen a hasába vájt. Yusuke tudta, hogy támadnia kell. A közte és a szörny között kialakult helyzetet felhasználva közvetlenül ellensége arcába küldte a reigunt. A robbanás megrázta az egész épületet, további darabokat döntve le belőle. A szörny cafatokra robbant. Yusuke szinte minden erejét beleadta a lövésbe.

- Veletek pedig az a baj, hogy azt hiszitek a gyengeségeink miatt veszíteni fogunk ellenetek, pedig tévedtek. Pont azért fogunk győzni, mert van miért harcolnunk. – suttogta Yusuke, miközben testéről lassan eltűntek a tetoválásszerű jelek. – Most pedig elárulnád nekem, hogy mégis mi a fenét csinálsz itt Keyko?!

- Mégis mit gondolsz?! Komolyan azt hitted, hogy mert Hokushin azt mondja, a fenekemen maradok? Főleg, hogy elmesélte mi történt azon a tárgyaláson? Megmondtam neki, hogy ha nem mondja meg hol vagy, egyedül megyek oda védelem nélkül. Szóval itt vagyok, azt a sebet pedig el kell látni, mert elvérzel!

- Menj vissza a templomba Keyko, kérlek! Ez most nem olyan harc, mint az eddigiek. Itt a pusztítással és a gyűlölettel kell megküzdenie az élni akarásnak. Ha igaz, amit Kurama mondott, akkor az, aki minden ellen tör, csak azért akarja kioltani az életet, hogy utána ott üljön a semmi és a halál közepén és élvezze. Aztán ott van Kurama is… Valamit elhallgat, de nem tudom, hogy miről lehet szó, csak azt, hogy valami súlyos dologról. – Yusuke legnagyobb meglepetésére Keyko kuncogni kezdett.

- Te sosem változol már meg, igaz? A barátság a legfontosabb és legszentebb dolog a számodra.

- Csak a második legfontosabb. – helyesbített Yusuke.

- Na persze! – vágta rá Keyko, aztán elkomorodott. – Most tényleg nagy bajba kerültetek, igaz? Mi lesz, ha ezt most nem úszod meg? Vagy ha valamelyikük, Kuwabara, Hiei, Kurama nem ússzák meg élve? Mi lesz, ha most ez egyszer nem lesz elég erőd?

- Nem tudom. – válaszolta szemlesütve Yusuke.

- Én igen. Végre nyugalom lesz a városban. – morogta Akashi Iwamotonak.

- Ne higgye, hogy nem hallottam, tanár úr! Minden érzékem jóval élesebb, mint egy normális emberé. Tudja, mennyi ideig tartana megölnöm magát? Egy másodpercig sem. Talán meg kéne tennem, a saját lelkibékém érdekében. Hiszen, ha már egyszer a pokolra jutok, miért ne élvezhetném az utat, ami odáig vezet? Az emberek abban a tévhitben élnek, hogy a mennyben meglelik a megnyugvást. Ez tévedés. Az utóbbi időkben két halott szellemével is találkoztam. Az egyikük a pokolra jutott, mégis meglelte a békét. És tudja, miért? Mert egy idióta húsz éve siratja, húsz éve okolja magát a halála miatt. Mert van valaki, aki mégha nem is szeretettel, de kedvesen gondolt vissza rá a halála után. Hiszen kinek kell a mennyország, ha nincs, aki megsirasson? Nekem ugyan nem! Magát ki fogja megsiratni tanár úr? – Akashi döbbenten meredt a férfira, egykori tanítványára, aki már nem az a nagyszájú, ostoba kölyök volt, aminek mindig is tartotta. A fiú felnőtt végre. Yusuke szavai elérték a lelke mélyén kongó ürességig. Elkapta a tekintetét.

- De legalább nem egy bűzös sikátorban fogok megrohadni elvágott torokkal!- próbált visszavágni, de Yusuke csak nevetett.

- Sikátor? Elvágott torok? Nem hinném. Valószínűbb, hogy harc közben, de most még ebben sem tudok hinni. Lehet, hogy egyszer majd fogok. Tudom, hogy van jövőm. Egy részt boldog leszek, másrészt szomorú, ha nem hagyom, hogy ezek az ocsmányságok tönkretegyék a világaimat. Tudom, hogy megismerem majd a keserűséget, és előbb-utóbb a halál egy másik jelentését is, de sosem fogom megbánni. Megéri. Élni kell az életet, nem a vége miatt siránkozni, hisz az a legjobb az egészben!

- Ne mondj ilyeneket! A végén még azt fogom hinni, hogy benőtt a fejed lágya! – Yusuke megdermedt az ismerős hang hallatán.

- Ha már egyszer voltál szíves halálra éheztetni magad, akkor ne gyere vissza rémisztgetni, jó? – fordult tettetett haraggal, a megjelenő szellem felé Yusuke. A szellem felnevetett.

- Nem jó kedvemből teszem. Koenma parancsolt utánad. Azt mondta, jobb, ha valaki őrszellemet játszik feletted. Nem értettem miért mondja ezt, de látva az előbbi harcot, már igen.

- Na és mi az, amit megértettél te vén bolond? – Keyko eddig bírt csöndben maradni.

- Yusuke hangvételéből, és beszédstílusából arra következtetek, hogy maga Raizen. Igazam van? – kérdezte a szellemtől. Raizen bólintott.

- Te pedig csakis Keyko lehetsz. – állapította meg. – Nincs rossz az ízlésed. – közölte a fiával.

- Téged, meg ki a fene kérdezett? – csattant fel Yusuke.

- Higgadj le, és bökd ki, mi bajod!

- Kurama. – Yusuke válasza tömör volt. Raizen elgondolkodva nézett rá.

- Mindig volt abban a kölyökben valami furcsa. Most kiderült, hogy a múltja elől futott, ezért nem számított neki él-e vagy hal. Hisz azt is tudta, hogy nem hal meg még egy jó darabig. Fura dolgok történnek. Ezek a szörnyek, akik most megtámadtak titeket… Tudsz róla, hogy valaha már háborúztunk velük?

- Micsoda?!

- Évezredekkel ezelőtt. A három világ csak abban reménykedhetett, hogy együtt képesek lesznek győzni, de nem volt ki irányítsa őket. Akkor jelentek meg az arkmazokuk. Senki sem tudja, miféle dimenzióból érkeztek. Csak annyit lehetett tudni, hogy nem térhetnek vissza oda. A hatalmuknak hála, hamar véget ért a háború, és ők lettek a három világ urai. Aztán néhány ezer év múlva kitört az újabb háború, de ezt a történetet már ismered. A lényeg az, hogy az arkmazokuk és ezek a szörnyek ugyanolyan ellentétei egymásnak, mint az emberek és a démonok. Ősrégi legendák regélnek a fény angyalszárnyú lényeiről és a pusztítás szolgáiról. Persze ezekre ma már senki sem emlékszik.

- Azt hiszem, értem, amit mondasz. Nem is a múlttal van az igazi baj, hanem… - Yusuke zavartan nézett az apjára. – Ha valaki nem ismeri a fájdalmat, a gyűlöletet, nem ismeri a rosszat, azt se tudja, mit jelent, akkor, ha egyszerre zúdul rá az egész, képes lehet arra, hogy feldolgozza?- Raizent meghökkentette a kérdés.

- Nem hinném. – felelte hosszas gondolkodás után. – Te hogy érzed?

- Pont ez az, hogy nem tudom! Van ami erre vall, van ami ellene. Aztán ott van még Mukuro elrohanása is. Nem vagyok benne biztos, hogy helyes volt őt elengedni. Volt valami a hangjában, ami azt sejtette, hogy őrültségre készül. Aztán, ha hozzávesszük az ügyhöz Kurama megjegyzéseit… És még Hieinek is volt egy furcsa megjegyzése, amivel tökéletesen összezavarta Kuwabarát. Szerencsétlen már azt se tudja, hogy mit tartson Hiei felől, hogy hogyan viselkedjen vele. Amíg nyugodt szívvel, lelkiismeret-furdalás nélkül utálhatta, minden rendben volt. Hogy is volt? „Olyan ez, mikor valaki meg akar halni, ezért leugrik a szikláról a folyóba, de amint fuldoklani kezd, segítségért kiált. Megmentik, de újra leugrik, és újra segítségért kiált. Újra megmentik, de ő újra és újra leugrik, és újra meg újra segítségért kiált. De hiába mentik ki újra meg újra, mindig le fog ugrani. Ha képes vagy megérteni, hogy hogyan jutott el odáig, hogy ugorjon, akkor azt is megérted, miért teszi, és hogy a két véglehetőség közül, melyikig jut el.” Ami azt illeti, fogalmam sincs, mire célzott ezzel.

- Pedig elég egyszerű. Az a valaki nem tudja eldönteni, hogy melyik a rosszabb: az élet vagy a halál. Amikor meg akarja ölni magát, mindennél rosszabbnak érzi az életet, de amikor fuldoklani kezd, eszébe jutnak a dolgok, amikért talán még érdemes élni. Megmentik, de újra szembesül az élet szörnyűségével, és újra a halált választja, és újra és újra… Ördögi kör. Nem tudnám megmondani, hogy annak a valakinek mire nincs bátorsága: hogy meghaljon, vagy hogy végre éljen. – Yusuke tágranyílt szemekkel meredt rá. Megrázta a fejét.

- Te jóságos ég! – suttogta hitetlenkedve. – Kérlek, kísérd vissza Keykot, a templomba! Nekem el kell mennem. Lehet, hogy őrültség, ami most eszembe jutott, de… - ismét megrázta a fejét, ám ekkor felcsiripelt a zsebében egy telefon. Csodálkozva vette fel. – Ez még nem ment tönkre? Hallo?- Yusuke a füléhez szorította a ketyerét. Valaki gyorsan, hadarva beszélt bele. Yusuke arca megnyúlt az elképedéstől. A homlokára csapott. Belehümmögött néhányszor a szerkezetbe, majd egy: - Nyugi, mindjárt ott leszek! Bízzátok csak rám! – ígérettel bontotta a vonalat.

- Mi az? – kérdezte Keyko aggódva.

- A katonaság is beszállt a buliba.

- Ó! – Keyko képtelen volt eldönteni, hogy Yusuke számára ez most jó, vagy rossz hír.

- Remélem, sikerül meggyőznöm őket arról, hogy ne kövessenek el valami bődületes marhaságot. Viszont az evakuálásba, és a holt… a holttestek eltakarításában még hasznunkra lehetnek. – Takenaka-ra nézett. – hagyják el a kerületet. Menjenek Kita-ba vagy Katsushika-ba! Mindegy hová, csak innét minél messzebb! Nekem most el kell mennem, de idehívok valakit, aki figyelni fogja, hogy mindenki eltűnt-e innen valami biztonságos helyre. – Egy pillanatra apja szemébe nézett, s mikor az bólintott elhagyta az iskolát. Futott, ahogy csak bírt. A katonaság belépése a háborúba, új helyzetet teremtett, és ő még nem tudta, hogy ez hasznukra válhat-e.

¯

- Hová is kéne kísérnem téged?- érdeklődött Raizen.

- Yusuke után. – válaszolta a lány. – Nem érdekel, hogy mit mondott. Nem bírnék ott ülni a templomban és várni. Sosem láttam még ennyire komolynak. Sőt, a harc lenne az utolsó dolog, ami izgatná. Ilyennek négy éve láttam utoljára, akkor önmagát kereste. Ezért ment az Alvilágba. De most, más a helyzet. Még csak nem is próbálja leplezni a félelmét. Amikor Kurama megsérült, és az állapota azzal fenyegetett, hogy talán sosem tér magához, szinte katatón állapotba kerültek mind a hárman, de legfőképp Hiei szenvedte meg az egészet. Rettegek belegondolni, mi lenne, ha egyikük meghalna ebben a háborúban.

- Szeretném azt mondani, hogy megértelek, de nem tehetem. Nem ismerem ezt a szintű barátságot, összetartozást. Amikor elhatároztam, hogy nem eszek többé embert, a barátaim nagyon dühösek lettek rám. Azóta nem is láttam őket. Aztán meghaltam. Mindvégig hiányoztak, hiszen régebben közel álltak hozzám, de ennyire, mint amennyire szerinted ez a négy ostoba kölyök összetartozik, soha. Nem tudom, mi történne.

- Higgy nekem Raizen pajtás, hogy te jársz jól, ha nem is tudod meg. – Az osztályban egy újabb szellem alakja körvonalazódott, és Keyko döbbenten ismerte fel Kuronuét.

- Te meg mit keresel itt? – morrant rá Raizen.

- A kölködet, de úgy látom, már elment. Na mindegy! Csak szólni akartam neki, hogy egy fickó néhány ujjvonással öli a gyengébb szörnyeket és gyógyítja a sebesülteket. Talán ismered? – kérdezte meglepetten, mikor meglátta Keyko sötét arckifejezését.

- Doki. Ő az egyetlen akiről, azt mesélte Yusuke, hogy képes ilyesmire. Jobb lenne, ha nem találkoznának. Kamiyat négy éve nem láttuk. Eltűnt, miután megszökött a börtönből. Az ellenségünk volt. Sensui csapatához tartozott.

- Sensui? – nézett rá értetlenül Kuronue.

- Mintha Yusuke említette volna a fickót. – tűnődött el Raizen. – Meg van! Már tudom ki az! Az a pihent agyú halandó, aki megnyitott egy szellemátjárót az Alvilágba.

- A dolog ennél egy kicsit bonyolultabb volt. – csattant fel Keyko. – Csakhogy tudja, az a Doki majdnem megölt egy kórháznyi embert! Lemészárolt egy rakás orvost és nővért is! Azt mondta, hogy a szörnyek ellen harcolt, de mi van, ha csak tetteti az egészet? Ha a régi világnézeteit még nem dobta el, akkor bajban vagyunk.

- Miért nem tudsz egy kicsit hinni? – kérdezte Kuronue. – Az a fickó most nem akarhat rosszat. Higgy ebben, higgy a barátaidban, higgy abban a jóságban, ami minden démonban, szellemben és emberben is meg van. Ha nem hiszel ebben, hogyan reménykedhetsz abban, hogy megnyerjük ezt a háborút? Bár nem sok esély van, ha pont azok nem hisznek, akiken a harc múlik. A barátod még hisz, és a vörös is, de a fekete fiú már aggodalomra ad okot. Viszont az ő ingatagsága semmi Youkoéhoz képest. Sosem tudtam, milyen sebet hordoz a lelkében, egészen a halálom napjáig. Abban a pillanatban, amikor a karók felnyársaltak és ő visszafordulva a nevemet kiáltotta, egy pillanatra megláttam a valódi alakját. Nem tudom, hogy szándékosan tette, vagy sem, de azóta legalább tudom, ki ő. Fura nem? Rajta múlik minden, mégis ő a legingatabb része az egésznek.

¯

- Az isten szerelmére! Meneküljetek ti ostobák! – Kaitou meg tudta érteni a démon haragját. Két fiúval érkezett az egyetemre, és cseppet sem volt rózsás a helyzet, amit felvázoltak. A dámon Yusuke emberei közé tartozott és a Dreda névre hallgatott. Kaitou már éppen beszállt volna a tanárok és a többi egyetemista meggyőzésébe, mikor az egyik osztályterem fala berobbant, és egy szörnyeteg jelent meg. Dreda gyorsan létrehozott egy védőpajzsot, de már látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. A két fiú egyike már erősítést kért telefonon, de az csak nem akart megérkezni. Kaitou úgy döntött, hogy ő is beszáll a harcba, de mielőtt bármit is tehetett volna, egy kiáltás hasított a levegőbe.

- Ne! – Kivétel nélkül mind a szavak gazdáját kezdték keresni. Nem tartott sokáig. A fél-amfiteátrumszerű terem legmagasabb pontján állt vakítóan fehér ruhában. Kaitou elsápadt, Kurama sötét tekintetét meglátván. A férfi vörös haja, sötétzöld, szinte fekete szeme és hófehér öltözéke különös kontrasztot képezett. (tudjátok milyen göncöket szokott viselni, nem? Na olyan van rajta most is, csak az egész teljesen fehér. Ha valaki tudja, mi a gönceinek a neve, értesítsen) Kurama a szörnyeteget nézte mereven. A közel két méter magas, szürke bőrű, helyenként feketefoltos lény testfelépítésében egy emberhez hasonlított, de itt véget is ért minden hasonlóság. Tűzvörös haja, sárga szeme, kutyaszerű pofája és hatalmas karmai fényesen bizonyították természetfeletti voltát. Kurama elnyomott egy megvető grimaszt, majd ugrott egyet. Kaitou mellett ért földet. Évfolyamtársaik között sokan megdöbbentek, hiszen egy ember ekkora távolságot képtelen lett volna áthidalni egyetlen ugrással. Kurama ráförmedt a fiúra.

- Te teljesen megőrültél?! Hát Genkai nem rágatta ezerszer szájba veled, hogy semmit se támadj meg, amíg legalább sejtésed nincs arról, hogy mire képes?! Azt hittem, ennél több eszed van! Halott lennél, ha megpróbáltál volna szellemi erőt alkalmazni az ellen a dög ellen. Idióta! – Kaitou képtelen volt megszólalni. Soha életében nem beszéltek vele még így, és Kuramát sem látta még ilyen dühösnek.

- Miért Minamino, te… te talán tudod, hogy mi ez? Honnan szedted azt, amit az előbb mondtál? – Kurama a kérdezőre nézett.

- Kitajima nézd, ezt nem tisztázhatnánk egy kicsit később? Pontosan tudom, hogy mi ez, hogy mit keres itt, hogy mire képes, és hogy hogyan győzhetném le. A miértekbe most ne menjünk bele! Dreda!

- Igen, uram? – kérdezte a démon.

- Engedd le a pajzsot! Utána menj a srácokkal a többi szintre és ürítsétek ki az épületet. Ezt a szörnyet bízd rám! – Dreda bizonytalanul bólintott, és megszüntette a pajzsot. A lény, ami ellen létrehozta, most gyanakvó tekintettel vizsgálgatta Kuramát.

- Na mi van? Zavar, hogy jobban nézek ki nálad? – kérdezte Kurama gúnyosan.

- Kinek képzeled magad kölyök? – horkant fel a szörnyeteg.

- Sem többnek, sem kevesebbnek annál, aki vagyok. Nem tudom, hogy te ki vagy, de nem is érdekel. A céljaid viszont annál jobban idegesítenek. Szálka vagy a szememben, a fajtád többi tagjával együtt. A világodba már nem tudsz visszamenekülni, és erősítést se várj onnan. Bezárult a kapu. Ami engem illet, hívj Kuramának. Youko Kuramának, az Ezüst Rókának.  Azért közlöm ezt veled, hogy bár nincs sok eszed, legalább azt tudd, hogy ki ölt meg. – A szörny gúnyosan felröhögött.

- Ugyan már! Sosem tudnál legyőzni! Még annyi erőt sem érzek benned, mint az előbbi démonban, arról nem is beszélve, hogy se ezüst, se róka nem vagy. – Kurama ajkán gonosz mosoly villant fel.

- Gondolod? – kérdezte gúnyosan. Mosolya nem tűnt el miközben átváltozott. Nem azért a rökönyödött tekintetért változott át, amit a szörny arcán látott, hanem az évfolyamtársai döbbenetéért. Már sok volt neki a hazugságokból. Szét akarta szakítani a hálót. Teljesen, örökre.

- Akkor jól sejtettem, hogy mazoku vagy, hiába az emberi külső. – jegyezte meg a szörnyeteg.

- Nem is állt szándékomban megtéveszteni téged. – felelte Kurama miközben előhúzott egy rózsát. Egyetlen pöccintésére a rózsa pillanatok alatt ostorrá változott. A szörny ezt a pillanatot választotta ki a támadásra. Kurama egy ugrással kerülte ki a rohamát. Átugrott a lény feje felett. Igazat mondott. A szörnyeteg valóban ostoba volt. Azonban szellemi hiányait erővel pótolta. Rettenetes erővel. Kurama érezte, hogy a mozgása lassul, de nem törődött vele. Ostora a szörny nyaka köré tekeredett, de a pengék nem tudtak áthatolni a szörny vastag bőrén. És mire földet ért, már képtelen volt megmozdulni.

- Áruld el, hogy most hogyan fogsz megölni? – röhögött föl a lény. – Nem tudsz mozogni, és az általam kibocsátott mérgező gáz hamarosan megbénítja az agyadat és a szívedet is, és mindenki másét is. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Most meg mi olyan vicces? – kérdezte hökkenten Kurama először halk kuncogására, majd egyre erősödő nevetésére célozva.

- Csak nézz magad alá. – A szörny értetlenkedve nézett maga alá, és akkor elkerekedtek a szemei a rémülettől. A növény fénysebességgel tört elő a padlóból, és mielőtt a szörnyeteg bármit is tehetett volna felnyársalta. Belekapaszkodva az élet utolsó lángjaiba még látta, ahogy Kurama feláll, leporolja magát és visszaváltozik, majd hozzá lépdel.

- Gondolom, rájöttél, hogy a növény a saját világodból származik. Én megmondtam, hogy megöllek, és be is tartottam a szavamat. Bár a halálod sosem fogja pótolni azokat az életeket, amelyeket elvettél. Sayonara! – Kurama szavára a növény széthasította a szörnyeteg testét, majd visszahúzódott a földbe, mintha soha ott sem lett volna. A történtekre csak a szörny holtteste és a padlóban keletkezett lyuk emlékeztetett. Kaitou remegett a döbbenettől, de aztán összeszedte magát.

- Mégis mi a fene folyik itt, Minamino? Nem gondolod, hogy meg kéne magyaráznod? Pár napja még kómában feküdtél, most meg semmi bajod sincs! Hogy lehet ez? Miért nem látszanak hegek a karodon?

- Egy: Soha többé ne szólíts így! Kettő: Mióta tartozom én magyarázattal neked, vagy bárki másnak? Három: Nem vagyok ember, miért kéne, hogy bármilyen heg vagy hasonlók látszanak meg rajtam? Miért ártana nekem a kóma? – Kaitou döbbenten hátrált. Kurama szemei egy pillanatra elveszítették zöld színüket és az arany, ezüsttel kevert árnyalatában mutatkoztak.

- De… de…

- Nincs értelme már a színjátékoknak és a hazugságoknak Kaitou. – folytatta Kurama valamivel nyugodtabban, miközben szemei visszanyerték az eredeti színüket. – Azonnal el kell tűnnötök! Yusuke megszervezte a város kiürítését. Háború van. Menjetek Dreda és a fiúk után. Mi megpróbáljuk megakadályozni, hogy kiterjedjen az egész a városon kívülre is. Talán sikerül, talán nem. Bár ha jobban belegondolok… - szemeiben különös kifejezés jelent meg, írisze ismét elszíneződött. – Ha nem tudom majd megtenni, amit meg kell, akkor jobb, ha most meghaltok, mint ami azok után következne, hogy kudarcot vallottam. De ha mégsem vallanék kudarcot, akkor a jövőjük pusztítana el sokakat. Azt akarod tudni, hogy mi folyik itt? Nem tudom eldönteni, hogy mi lenne a nagyobb gonoszság: Ha most megölnék mindenkit, vagy ha nem. – ajkain tébolyult mosoly játszott. – Rajtam múlik minden, úgy hogy én nem is akartam. Döntenem kell. Csakhogy a jövő ismeretében, nem tudom eldönteni mit kéne tennem.

- Föld hívja Kuramát! Ha rád jön az ötperc, légy szíves kímélj meg ettől másokat, ugyanis ilyenkor elviselhetetlen vagy, és ostobaságokat beszélsz! Arról nem is beszélve, hogy erre most nincs időnk! – Hiei karbatett kézzel állt a falnak támaszkodva. Ahogy Kurama ránézett, tekintete kitisztult és elmúlt az előbbi őrület. Megfogta a homlokát és idegesen túrt bele a hajába.

- Egyre nehezebb kordában tartanom az érzelmeimet. Túl sok van belőlük, és versengenek az irányításomért.

- Veszem észre. – Hiei odasétált hozzá és keményen a szemébe nézett. Kurama csak egy pillanatig állta a tekintetét, majd elfordította a fejét. Hiei már épp mondani készült valamit, mikor valaki megszólalt.

- Te… te… én téged… már láttalak! – Maya Kitajima remegve bámulta Hieit. Kurama lemondó sóhajt hallatott, miközben Hiei szemügyre vette a lányt. Nem tartott sokáig, míg felismerte.

- Ja, tényleg találkoztunk. Cirka tíz éve. Úgy tűnik lejárt a virágporod szavatossága, Kurama. – mondta Hiei.

- Annak ehhez semmi köze. Érzelmi sokk. De miért van az, hogy ez engem nem érdekel?! – Kurama az ablakhoz sétált, és kinyitotta. A szél vér és a halál szagát hordozta magával.  – Még egy óra, és vége. – suttogta elmerengve. – Vége, mert ez lesz az utolsó. A legutolsó. – kivetette magát az ablakon, majd az ostorával felkapaszkodva a házak tetejére elrohant a Tokyo-tower irányába. Hiei szemeiben szánalom csillant meg, ahogy utána nézett.

- Még egy óra. Még egy óra a testvérharcig. – felsóhajtott.

- Hiei, kérlek, legalább te mondj valamit! – Kaitou egyre jobban összezavarodott.

- Mondani valamit. Mintha az olyan könnyű lenne! De azért megpróbálom. Kurama nem is Kurama, hanem Ryoichi, és nem is démon, hanem arkmazoku. Minaho is él és virul, és úgy döntött elpusztítja mindhárom világot ezeknek, a dögöknek a segítségével. Mindhárom világban áll a bál. Szóval jobb, ha eltűntök Tokyo-ból, amíg lehet. Dióhéjban ennyi a történet.

- Te most ugye, csak szórakozol velem?! – Kaitou közel állt a kiakadáshoz.

- Miért tenném? Mond, mi értelme lenne? – Hiei keserű szavai elvették Kaitou kedvét minden további kérdezősködéstől. Viszont valaki még magyarázatot várt kérdéseire.

- Megtámadtad. Őt és engem. Láttam, amint megöl egy démont. Azt hittem, olyan ember, akinek szellemi ereje van. Azt mondta, nem mondhat el semmit, mert bajba sodorna vele másokat. Akkor jelentél meg te. Harcoltatok. Eltűntetek. Aztán semmire sem emlékszem, csak arra, hogy valamiért elájultam. Mit tettetek velem, hogy felejtsek? Miért állsz most az ő oldalán? Egyáltalán, ki ő? – Kitajima barna szemeiben könnyek ültek. Hiei elnyomott egy mosolyt.

- Emlékszem, akkor is bele voltál már esve. Látom még mindig. Az emlékeket el lehet felejttetni, de az érzéseket úgy fest, hogy soha. Hagyd őt békén. Az tíz éve tévedés volt, de annál a tévedésnél jobb, soha nem is történhetett volna velem. Hogy ki ő? Hogy tudnám elmondani, ha ő maga sem tudja? Hagyd őt békén. Olyan falak választanak el tőle, amelyeket soha nem mászhatsz meg, vagy törhetsz át. Felejtsd el!

- Értem. – felelte szemlesütve Maya. – Még egy utolsót had kérdezzek! Mit értett azon, hogy a legutolsó? Olyan baljós hangon mondta, hogy kirázott tőle a hideg. – Hiei elgondolkodott. És megdermedt.

- Nem tudom. - vágta rá gyorsan. Túl gyorsan.

- Nem tudod, vagy csak nem akarod tudni? – kérdezte Maya hihetetlen éleslátással. Hiei belekapaszkodott az ablakpárkányba.

- Nem tudom, és nem is akarom! – Vetette ki magát ő is az ablakon, de nem jutott túl messzire. Már az egyetem előtt megtorpanásra késztette valami. Valami, ami mérhetetlenül sötét volt és gonosz.

¯

- Öt éve történt. – felelte Kaitou, Maya kérdésére. – Valaki megnyitott egy átjárót a Makai és a mi világunk között. Annak egyik mellékhatásaként szellemi erőre tettem szert. Tudni akartam, mire vagyok képes, és kishíjján végeztem saját magammal. Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem Genkai mestert, a szellemi erők általam ismert legnagyobb hatalmú mesterét. Megismerkedtem ott két hasonlóképpen járt sráccal. Genkai kiválasztott hármunkat egy feladatra. A tanítványát kellett volna csőbe húzni, a barátaival együtt. Yusuke Urameshi neve nem volt ismeretlen egyikünk számára sem. Tokyo rémének neve megelőzte a hírét. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy bárki mást is ismerni fogok a négy fiú közül, akiket felsorolt. Azt mesélte róluk, hogy megnyertek egy –az emberek világában „rangos” – nehéz versenyt, hol bizonyították az erejüket, de ez az eszükről nem mindegyikük esetében mondható el. Két embert és két démont kellett volna csapdába csalni. A másik ember Kuwabara volt. - Idióta, könnyű lesz átverni. – Így hangzott a jellemzése. Hieit az előbb láthattátok. Ő róla annyit kellett tudnunk, hogy nagyon forrófejű, és nagyon gyors. A negyedikük, a másik démon Kurama. Régebben bandita volt az Alvilágban, de most az emberek között él. Őt majdnem biztos, hogy nem tudjuk átverni. Nagyon intelligens, és sosem veszíti el a fejét. - mondta. Amikor elénk dobta a srácokról készült képeket megállt bennem az ütő. Nem akartam elhinni, hogy akit Kuramaként nevezett meg, démonnak mondta a faját, valójában az osztálytársam, a város legokosabb másodéves gimnazistája volt. Genkai mester is észrevette, mennyire ledöbbentem, és rákérdezett. Én pedig elmondtam neki, hogy ismerem Kuramát. Miután meghallgatott, csak annyit mondott, hogy nem csoda, hogy ő a legjobb a városban, hiszen több mint ezer év minden tapasztalata áll mellette. Ő megélte azokat a dolgokat, amikről mi történelem gyanánt tanulunk. Így tudtam meg, hogy kicsoda valójában. Legalábbis, eddig azt hittem, hogy tudom. De most már nem tudom, hogy mit higgyek. – Kaitou szórakozottan nézett ki az ablakon, és a földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. Hiei harcolt, vagyis leginkább csak mozdulatlanul várta a végzetes csapást.

¯

Előbb érezte meg, mint látta meg a lényt. Egy fiatal lány és egy fiú futottak Hiei felé. Arcukon rémület ült. Menekültek. Hiei úgy érezte, neki is el kellene futnia, de nem hallgatott az ösztöneire. Megvárta a szörnyet. Amikor meglátta őt, földbe gyökerezett a lába. A lényt fekete, szmogszerű füst ölelte körül, alakja kivehetetlen volt, Hiei mégis látta vérvörös szemeit, hatalmas és véres agyarait, robosztus alakját. A lelkével érezte a szörnyet. Érzékei megbénultak, ahogy a lény szemébe nézett. Hibát követett el. Ő is tudta. Menekülni akart, de már késő volt. A lény foglyul ejtette. Tudata és lelke képtelen volt kiszabadulni a börtönből, ahová a lény taszította. Sosem támadták még meg pszichikailag, így nem tudott védekezni, nem tudott mozdulni, nem tudott menekülni. Csak egy felé. Tudata legmélyére, a lelkében honoló árnyak közé. Azt hitte, így majd megszabadulhat az elméjét, lelkét fogva tartó bilincstől. Tévedett. Pontosan azt tette, amit a lény akart. 

Kaitou megrökönyödve bámulta őket az ablakból. Egy szót sem értett az egészből.

- Hiei! – szakadt ki belőle a kiáltás. Megfordult és kirohant a teremből. Csak egyetlen dolog járt a fejében, hogy valahogy segíthessen Hieinek.

Hiei elméjét betöltötték a szavak. Emlékei minden eddiginél élesebben idéződtek fel, és ő képtelen volt az irányításra. Minden egyes szó, mely valaha megsebezte, a múlt és a jelen minden fájdalma megrohamozta az elméjét. Innen már nem menekülhetett. Szembe kellett néznie azzal a sötétséggel, ami a lelkében honolt, de nem érzett hozzá magában elég erőt. Egyre csak visszhangoztak a szavak az elméjében, míg nem bele hasított a felismerés. Térdre rogyott. A lény ajka mosolyra húzódott. Elérte, amit akart. Ellenségét a saját érzései fogják elpusztítani. Hirtelen megdermedt. Egy démon, egy ember és egy harmadik lény jelenlétét érezte meg. Kaitou közben leért az utcára, és ő is megdermedt. A lény nem tudta elleni használni félelmetes képességét, mert egyszerre csak egy valaki ellen használhatta, de megjelenése így is megtorpanásra késztette a fiút. Nem úgy Touyát. A jég mestere az egyik párhuzamos utcából érkezett, és felmérve a hihetetlen helyzetet, a lényre támadt. Az egyetlen mozdulattal lökte őt félre. Touya az egyetem falának csapódott. Kaitout ez felébresztette, és Touyahoz rohant. A lény nem törődött velük. A harmadikat kereste, de nem találta. Nem is találhatta. Az ő és mindenki más szemei számára láthatatlanul állt az egyik lakóház tetején. Közönyös arccal nézte az egyoldalú harcot. Hiei mindezt nem érzékelte. Megszűnt számára a külvilág. Soha nem rettegett még így senkitől sem, mint ettől a lénytől. És ez a rettegés akadályozta meg az elején, hogy elfusson. Teljesen kiszolgáltatottá vált. Soha nem érezte még magát ilyen közel a halálhoz. És pont ez a gondolat térítette magához. Ha bármelyik barátját elveszítené, azt nem tudná elviselni. És egy ilyen harc közben ideje sem lenne, hogy földolgozza a történést. Kiutat keresne a fájdalomerdőből, és találna is. A halált. Ha most meghalna, azzal arra késztetné Kuramát, hogy adja meg magát, mert Kurama még annyira sem volt képes feldolgozni az érzelmeit, mint ő. Amit az egyetemen mondott, az erre utalt. Már tudta mit jelentenek Kurama szavai, itt-ott elejtett félmondatai, és a saját érzéseivel is tisztába jött. Felismerte a saját kétségbeesését. Már nem tudott remélni a lehetetlenben. Belenyugodott. Belenyugodott, abba, hogy már nem tud hinni, hogy már nem tud bízni abban, aki annak idején megtanította neki ezeknek, a szavaknak a jelentését. Tudott hinni abban, hogy megnyerhetik ezt a harcot. Tudott hinni abban, hogy Kurama legyőzheti a húgát, de magában Kuramában már nem hitt, már nem bízott. Nem próbált mentségeket keresni sem önmaga, sem Kurama számára. Kurama nem szándékosan tette, ezt tudta, de pont ez volt az oka. Kurama már nem tudta kicsoda valójában, nem tudta mit kellene éreznie, csak azt, hogy le kell győznie Minahot. Ezért. Ezért tartott, talán már félt is Kuramától. Nem tudta, mi fog történni, hogy mi lesz, de Kurama igen, és ez szemmel láthatóan az őrületbe kergette. Ettől az őrülettől pedig Hiei félt, mert ez most már hozzátartozott Kuramához. Lerázta magáról a lény hatalmát, és egyetlen fájdalmas üvöltés kíséretében szabadjára engedte minden erejét. A tűz elemésztette a lényt, Hiei pedig ott térdelt lihegve, szemeiben könnyekkel. Touya és Kaitou odarohantak hozzá.

- Hiei, mi történt? Mi volt ez az egész? – kérdezte Touya. Hiei nem válaszolt, csak egyenesen arra az épületre nézett, amelyen a lény az ismeretlent érzékelte. Lassan felállt.

- Semmi. Jól vagyok. – rázta le magáról a segítő kezeket. – Most pedig el kell mennem. – Elrohant, ott hagyva döbbent barátait. Végre tisztába jött önmagával. Kurama iránt végleg elveszítette minden bizalmát. És most már azt is tudta, hogy Kurama már várta arra, hogy ő ezt felismerje. A Tokyo-tower felé vette az irányt, nem törődve az előbbi helyzet okozta sokk utóhatásával: a néma zokogással.

¯

A férfi tűnődő tekintettel nézett az elrohanó Hiei után. Fekete hajába belekapott a szél, és az arcába fújta. Kisimította a tincseket kék szemei elől, és egy darabig még figyelte az egyetem környékén folyó eseményeket. Aztán eltűnt.

¯

Yusuke kezdte elveszíteni a türelmét. Hosszú ideje vitázott már a katonai erők parancsnokával. Hiába kérte őket, nem voltak hajlandóak letenni arról, hogy tankkal, rakétákkal meg minden egyébbel rontsanak az ilyen fegyverekre, immúnis szörnyekre. Mindezt a Shiba-parkban, nem messze a Tokyo-toronytól. Yusuke már erőszakhoz folyamodott volna, amikor egy erőhullám szelte át a parkot, és az egész várost. Yusuke elsápadt a hatalmas erőtől, amit kibocsátott. A torony lábainál energiák kavarogtak, és egy alak kezdett testet ölteni közöttük. Yusuke dermedten figyelte a jelenséget. Mást ugyanis nem tehetett. Nem volt elég nagy az ereje ahhoz, hogy bármit is tegyen a testet öltő Minaho ellen.