A kárhozott herceg

I.rész: A bandita végzete

Prológus

Lassú lépteket hallott. Az oldalán fekve alvást tettetett, de közben minden idegszálával éberen figyelt.

- Kérlek Istenem! Add, hogy ne legyen igaz!- imádkozott némán, de hirtelen keserű lett a szíve. – Istenem? Nekem kellett volna istennek lennem.- legszívesebben elsírta volna magát. Ekkor egy suhanást hallott a háta mögül, majd beléhasított a fájdalom. A kés pengéje mély árkot vájt végig a hátában. Megfordult, hogy meglássa támadója arcát, s mikor meglátta ajkai még kinyíltak, egy utolsó kétségbeesett tiltakozásra:- Ne!

Felriadt. Az arca verejtékben úszott, s a háta égett a fájdalomtól.

- Már megint ez a rémálom! – suttogta, s zöld szemeiben könnyek csillogtak. Felállt és a fürdőszoba felé vette az irányt. Ahogy elhaladt az ablak előtt a hold megcsillant vörös haján. Gyorsan megnyitotta a csapot és vizet fröcskölt az arcába. Kétségbeesetten nézett fel a tükörbe.

- Miért most? Miért nem hagy békét a múlt?- kérdezte, ám a kérdés csak szónoki volt, nem is várt rá választ. Hirtelen képek rohanták meg elméjét. Kezeivel olyan erősen markolta a mosdókagyló szélét, hogy ujjai teljesen kifehéredtek. Mikor véget ért, zokogva esett össze a fürdőszoba padlóján. Sokáig csak zokogott kétségbeesve, majd összeszedte magát és felállt. Újra a tükörbe nézett, és egy húsz éves férfi tekintett vissza rá. Dús, vörös, hátközépig érő haj keretezte arcát. Élénk, színjátszó zöld szemeiben mélységes fájdalom tükröződött. Arca mindig is nőiesen szép volt, bár az elmúlt évek során megkeményedtek vonásai, s egy jó képű férfi lett belőle. Vékony, de izmos testalkatú volt, igencsak erős, és fürge. Lassan enyhült a hátában a fájdalom. Bár nem látta, tudta, s érezte, ahogy a hatalmas vörös forradás, ami a bal lapockájától a medencecsontja jobb feléig húzódott, lassan eltűnik. Végighúzta kezét a tükörképén.

- Hát, ennyi volt. Vége. Elkezdődött.- suttogta rekedten.

 1.fejezet A végzet hívása

Hiei belépett a fogadóterembe és egyenesen Mukurohoz ment. Meghajolt úrnője felé.

- Hivatott úrnőm?

- Igen.- válaszolta Mukuro, nehezen uralkodva arcvonásain.- Üzenetet hoztak neked.- mondta és a terem végében álló alak felé intett. Hiei meglepetten ismerte fel benne Yuusuke egyik emberét.

- A nevem Seitei. Uram, Yuusuke Urameshi megkért, hogy hozzam el önnek ezt a levelet. -Hieit ez még jobban meglepte.

- Levél?! Yuusukétől?!

- Uram valami olyasmit mondott, hogy ez egyfajta emberi szokás. - Seiteien látszott, hogy meg van zavarodva. Hiei arcán ekkor megjelent a rá jellemző, gúnyos, gonosz félmosoly.

- Emberi szokás? Keyko igaz?- kérdezte. Seitei lemondóan nyögött erre. Hiei beletrafált. Mukuro érdeklődve figyelte az eseményeket. Két év telt el a viadal óta, és az óta nem hallott Urameshi felől. Hiei pedig nem igazán hozta szóba a barátait. Úgy tűnik, Hiei jól szórakozik. -állapította meg gondolatban. Hiei arcán mindig is ritka madár volt a mosoly.

- Másnak is küldött levelet?- érdeklődött Hiei.

- Igen. Jin úrfinak, Touya úrfinak…

- Értem.- szólt közbe Hiei – Szóval a hat jómadárnak. Köszönöm.

Mukuro intett Seiteinek, hogy távozhat. Seitei meghajolt és elment. Hiei elindult kifelé a fogadóteremből, miközben kibontotta a levelet. Hirtelen megtorpant és Mukurohoz fordult.

- Távozhatom?- kérdezte gúnyos hangnemben. Mukuro és ő barátok voltak. Általában nem volt szükség ilyen formaságokra, de most mások is voltak a teremben, így Hiei kénytelen volt Mukuro engedélyét kérni a távozáshoz. Mukuro elengedte. Hiei a szobájába sietett, s közben a levelet olvasta.

Drága Hiei barátom!- olvasta döbbenten, és megcsóválta a fejét.

Több okból írom neked ezt a levelet. Először azért, mert Keyko ragaszkodott hozzá. Másodszor, mert már két éve nem láttunk. Hogy megy sorod? Milyen Mukuronál? Merem remélni, ezt személyesen mondod majd el. Harmadszor, mert Genkai mester- Hieinek feltűnt, hogy Yusuke keze itt megremegett. Tovább olvasva megértette miért.- meghalt. Három nap múlva tartanánk a temetést, és szeretném, ha te is itt lennél. Ezen kívül Genkai ránk hagyta- rád is- a templomot és a hozzá tartozó birtokot. Ezért alá kéne írnod valami jogi marhaságot.- Hiei elmerengett. Szóval Genkai meghalt. Szomorú volt, bár nem ismerte igazán az asszonyt. Yuusuke nagyon kilehet. – gondolta. Visszatért a levélhez. - Az utolsó ok pedig az, hogy Keyko és én a temetés után egy héttel összeházasodunk. Így hát szeretettel meg vagy hívva az esküvőnkre. Szóval maximum két napod van, hogy megjelenj, vagy többé ne is lássunk! Kurama és én már unatkozunk a Kuwabarával való veszekedéseitek nélkül. Ha Mukuro nem enged, mondd meg neki, hogy háborút robbantok ki, ha nem jöhetsz! Kurama is küldött neked egy üzenetet, amit a borítékban találsz. Egyébként szerinted Koenma miből gondolja azt, hogy mi négyen vonzzuk a bajt? Fel nem tudom fogni! Ugye te sem érted?

Egyébként arra az esetre, ha nagyon elkésnél vagy meg sem jelennél, áss magadnak egy sírt! Várunk! (Csak nehogy azt hidd, hogy hiányzol vagy valami ilyesmi.)

Barátod: Yuusuke Urameshi

Hiei már a szobájában olvasta el a másik levelet, miben ez állt:

Hiei

Remélem, eljössz! Egyébként amint beteszed a lábad a Nigenkaira, Yama téged is megsemmisítendőnek bélyegez, szóval készülj fel néhány ostoba fejvadászra! Koenma annyira összeveszett az apjával, hogy végleg elhagyta a Túlvilágot, a helyére pedig valami idiótát raktak. Arra gondoltam elmegyek egy kicsit szórakozni. Ha van kedved, elkísérhetnél. Yukina érdeklődött felőled. Nem kellene tovább hazudnod neki. Mindkettőtöknek jobb lenne. De te tudod! Üdvözlöm Mukurot!

Kurama

- Esküszöm, hogy megfojtalak!- suttogta Hiei. Ekkor vette észre az utóiratot, ami kisebb betűkkel volt írva.

Mivel elég jól ismerlek, biztos vagyok benne, hogy ismételten kényszert érzel arra, hogy megszorongasd a nyakam. Ezt a vágyadat megközelítőleg 1497- szer fejezted ki megismerkedésünk óta.

- Én ezt…- kezdte Hiei amikor észrevette az utolsó szót, ami lehetetlenül kis betűkkel volt írva. Aztán rájött, hogy nem is egy szót, hanem egy számot lát.  1498

Egy darabig megrökönyödve bámulta, majd kitört belőle a nevetés.

- Látom, jól szórakozol.- jegyezte meg, az éppen belépő Mukuro

- Ami azt illeti igen.- válaszolta Hiei.

- Mit akar tőled Urameshi?- kérdezte Mukuro.

- Meghalt a mestere, Genkai. Azt hiszem Shishiwakamaru teljesen odalesz. Genkai volt az ötödik társunk a Sötét Harcművészetek Viadalán. Pár nap múlva temetik. És Yusuke feleségül veszi a mennyasszonyát a temetés után. Ennyi.- elhallgatott.

- Urameshiről és a többiekről sosem beszélsz. Pedig fontos részét képezik az életednek. Miért?- kérdezte Mukuro.

- Nekik a múltam előttük való részéről nem beszéltem, neked róluk.- Hiei itt abbahagyta. Mukuro várt. Tudta, hogy folytatni fogja, elég jól megismerte az elmúlt évek alatt. – Nem akarom, hogy bárki is tudjon rólam mindent. Hatalmat nyerne felettem valahogy. Nem szeretnék még egy ilyen valakit.- halkult el a hangja. Mukuro összeráncolta a homlokát.

- Még egy?!

-Még egy? Ezt mondtam volna?- kérdezte Hiei zavartan. Mukuro bólintott.- Biztos csak egy nyelvbotlás volt.- Mukuro biztosan tudta, hogy hazudik, de nem feszegette tovább a témát.

- Kérlek, most hagyj magamra! Gondolkodnom kell!- kérte Mukurot. Mukuro bólintott és az ajtóhoz lépett, de Hiei megállította.

- Szeretnék két hetet a Nigenkaion tölteni.

- Rendben. Megszerzem az engedélyeket. Két hét múlva elvárom, hogy itt legyél.

Hiei végigdőlt az ágyán és gondolkodott. Jó lesz újra látni régi barátait.

¯

- Én ezt nem vagyok hajlandó fölvenni!- jelentette ki Yuusuke. Fekete öltöny feszült vékony, izmos testén. Az elmúlt évek nem igazán hagytak nyomott rajta, bár arcvonásai már inkább egy férfiére hasonlítottak, mint egy fiúéra. Arca most eltorzult és kivörösödött a dühtől. Olyan volt, mint egy hisztiző kisgyerek.

- Nézőpont kérdése Yuusuke. A ruha már rajtad van, s bár elismerem, valóban nem a te stílusod, nem vagy reménytelen eset.

- Mi az, hogy nem az én stílusom?! És mégis mi a fenét akarsz azzal, hogy nem vagyok reménytelen?!- kiabálta Yuusuke- Úgy nézek ki, mint valami kinyalt, fontoskodó idióta!

- Miután eddig is idióta voltál, a dolognak nincsen nagy jelentősége.- közölte Kuwabara. Ő is öltönyben volt, és nem kevésbé érezte magát hülyén, mint a legjobb barátja. Viszont nem értette, hogy min kell így kiakadni.

- Idióta azt mondod? Na várj csak Kuwabara ezért megkapod a magadét!

- Elég legyen!- lépett közbe Kurama. Zöld szemeiben rosszallás tükröződött.- Ha mindenképpen egymásnak akartok esni, előbb öltözzetek át! És te Yuusuke- fordult felé Kurama.

- Igen?

- Ha ideges vagy a közelgő esküvőd miatt, ne rajtunk vezesd le!

- Mi?! Én, ideges? Nem értem miről beszélsz. Ostobaság!- legyintett Yuusuke zavartan.

Kurama felvonta a szemöldökét. – Valóban?

Yuusuke fel adta. Kurama képébe egyszerűen képtelen volt belehazudni. Volt valami azokban, a zöld szemekben,- bár Yuusuke képtelen volt rájönni mi,- ami megakadályozta benne.

- Rendben. Ideges vagyok. Most boldog vagy? Egyébként mióta vagy ilyen nagy szakértő? Ha? Sosem vettem észre, hogy érdeklődnél a csajok iránt.

- Tényleg!- csatlakozott Kuwabara. Kurama már éppen mondani akart valamit, amikor valaki közbe szólt.

- Hagyjátok! Soha nem is érdekelték a lányok. Az egyetlen, amibe szerelmes az a rózsái. Nem mintha engem nagyon érdekelne a téma.

Mind hárman az ablakhoz fordultak, amit a meleg idő miatt nyitottak ki.

- Hiei!- kiáltott fel Yuusuke és Kuwabara.

- Szia!– mosolyodott el Kurama rég nem látott barátja láttán. Hiei az ablakban ült, és láthatóan élvezte a ráirányuló figyelmet.

-Helló, srácok!- köszönt. Ajkán a tőle megszokott gúnyos félmosollyal, s vörös szemeiben vidám láng lobogott. Leszállt az ablakból és Yuusuke elé sétált. Gyanakodva mérte végig őt és Kuwabarát.

- Nekem ugye nem kell így beöltöznöm?- kérdezte.

- Dehogynem.- felelte Kurama.- Holnap elviszlek egy üzletbe.

- Te semmit sem változtál.- közölte vele Hiei szárazon, aztán a többiekre nézett.- És ti sem. Legalább is az előbb hallottakból ítélve.

- De te sem.- mondta Kurama.

- Hát nem. A leveled miatt még később megfizetsz! Ezt garantálom.

Kurama elnevette magát. Yuusuke és Kuwabara értetlenül néztek össze. Hiei csak a szemeit forgatta.

- Agyalágyult róka!

Erre már a másik két fiúból is kirobbant a nevetés.

- Agyalágyultak gyülekezete!- morogta Hiei.

- De te is a gyülekezet tagja vagy!- nevetett rá Kurama. Hiei vállat vont.

- Igaz.- hagyta rá, és ő is elnevette magát. Később mikor már lehiggadtak Yuusuke megszólalt:

- Üdv újra a csapatban Hiei!- Hiei nem válaszolt, csak elmosolyodott. Jól érezte magát Mukuro mellett, az a hely szinte az otthona volt. De csak szinte. A szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy a valódi helye itt van, a barátai mellett, Genkai templomában.

- Hé fiúk! Mi olyan vicces?- dugta be az ajtón a fejét Botan.- Jé Hiei! Te is itt vagy?- kérdezte, de aztán lelohadt a jókedve, mikor meglátta a fiú tekintetét. Annyi év után is, még mindig félt tőle.

- Igen. És látom te is meg vagy még.- állapította meg Hiei nem túl lelkesen.

- Jó újra látni téged. Hát én nem is zavarok tovább.- habogta Botan és lelécelt.

- Azt hittem Botantól már rég megszabadultatok.- nyögte Hiei- Uram, atyám! Hogy bírjátok még mindig elviselni?

Hiei olyan fancsali képet vágott, hogy a fiúkból ismét kirobbant a nevetés. Örültek, hogy újra mind együtt vannak. És örömüket nem árnyékolta be semmi.

¯

Nem is olyan messze a fiúk szobájától, Shizuru hirtelen megborzongott. Botan éppen most mesélte el neki, Keykonak és Yukinának Hiei érkezését.

- Valami baj van, Shizuru?- kérdezte Keyko aggódva.

- Á, semmi! – keze remegett, miközben megpróbált tüzet csiholni egy ezüst öngyújtóval. Mikor végre sikerült mélyet szippantott a cigarettájából.- Tényleg minden rendben.- erősítette meg előbbi szavait, mikor látta, hogy barátnői nem igazán hisznek neki. De hazudott. Határozottan rossz előérzete volt.

¯

- Mukuro? Nincs vele semmi problémám.- válaszolta Hiei Yuusuke kérdésére. Már sikerült nagy nehezen túltennie magát Yukina viszontlátása okozta megrázkódtatáson. Yukina lassan nővé érett, és egyre jobban hasonlított az édesanyjukra, Hinára. – Ha dühös, az viszont elég kellemetlen tud lenni, főleg, mert erős.- kezével a fejéhez kapott és megdörzsölte egy kicsit a tarkóját. A többiek nevettek.

- Sosem hittem volna, hogy legyőz téged egy nő, vagy engedelmeskedni fogsz egynek!- kacagott Kuwabara.

- Egyszer kövesd el azt a hibát, hogy így beszélsz vele és halott vagy.- közölte Hiei hidegen. Kuwabara arcáról lefagyott a mosoly, amikor rájött, barátja komolyan gondolta.

- Néha az idegeimre megy.- folytatta Hiei.

- Mukurot ismerve te mész inkább az övéire.- jegyezte meg szkeptikusan Kurama. Hiei nem késett a válasszal: - Te meg vagy a másik! Megőrjítesz!

- Te is engem.- A többiek döbbenten figyelték a szóváltást. A vidám hangulat azonnal elillant. Kurama és Hiei amikor egymással beszéltek, azt egy különös távolságtartó módon tették. Ezúttal azonban nem így volt. Csipkelődő, szinte dühös hangnemben veszekedtek. A két fiú farkas szemet nézett. Hiei hirtelen egy számukra ismeretlen nyelven megszólalt, majd gyorsan helyet változtatott. Épp időben. Ugyanis a párnába, amin a fiú még az előbb ült, egy rózsa fúródott. Yusuke és a többiek megrökönyödve bámulták, míg Hiei szinte mosolyogva nézte. Kurama viszont izzott haragtól. Még sosem látták ilyennek. Hiei újból megszólalt azon a különös nyelven. Yuusukének hirtelen leesett: Ez valamelyik démonfajnak a nyelve! Bár ő maga nem ismerte.

Hiei kihátrált a szobából, majd megfordult és elrohant. Kurama lassan utána ment. Hiei továbbra is csak mondta.

- Hiei, ha nem fejezed be azonnal, megöllek! Bár szerintem ezt egyszer már tisztáztuk!

Mikor már Kurama sem volt a szobában, Yuusuke és Kuwabara összenéztek.

- Mi a fene volt ez?- kérdezték egyszerre.

- Sosem láttam még őket így viselkedni!- mondta döbbenten Botan.

- Meg kell állapítanom, hogy Hiei úrfi úgy viselkedett, mint egy gyerek.- szólt Yukina.

- Ugyan már! Nem értem min problémáztok ennyire. - vágott közbe Shizuru.- Hiei Kurama egy elég érzékeny pontjára tapintott, szándékosan. Meg akar tudni valamit és nem jutott jobb az eszébe.

- Mi van?!

- Jaj, fiúk, de nehéz a felfogásotok!

Ekkor Hiei rontott be a szobába a nyomában Kuramával.

- Jól van, jól van. Megadom magam.- emelte fel kezeit Hiei védekezés képen. – De hát honnan tudhattam volna! Ez… egyszerűen képtelenség!

- Ha az lenne, akkor miért mondanám?- vágta rá Kurama.

- Tudod ki tette?

- Számít ez? – kérdezett vissza Kurama.

- Talán nem?

- Túl régen volt már ahhoz, hogy számítson.- felelte a fiú.

- De ahhoz nem elég régen, hogy ne viselkedj úgy, mint Mukuro akkor, ha rossz napja van. Olyankor pedig elég gyakran van szükség kőművesekre, akik befoltozzák a falakat.- válaszolta Hiei. Kurama nem válaszolt csak kiviharzott a szobából, kis híján fellökve az éppen belépő Koenmát.

- Ez meg mi volt?- kérdezte döbbenten a férfi.

- Semmi különös. – válaszolta Hiei.

- Persze. És a puszta semmiért Kurama ki akart nyírni téged!- gúnyolódott Yuusuke.

- Csak egy nagyon rossz emlék, amit el akarok felejteni örökre.- Kurama az ajtófélfának támaszkodott, és Hieit nézte.- Bocs, de ez nagyon fel bír húzni.

- Semmi gond.- morogta Hiei.

- Azt hiszem, semmi értelme a múltat bolygatni.- jegyezte meg Kurama.

Yuusuke hirtelen úgy érezte Kurama hazudik, de bölcsebbnek tartotta békében hagyni a dolgokat. Nem ő volt az egyedüli. Hiei kiment a szobából, de még mielőtt elhagyta volna azt, Kurama szemébe nézett.

- Igen. Valóban nincs semmi értelme. – mondta, minden egyes szót kihangsúlyozva és elment. Nem sokkal később Kurama is elment, a többiek pedig ott maradtak döbbenten és értetetlenül. Hirtelen mindannyiuk hátán borzongás futott végig, s érezték valami elkezdődött. Próbáltak tudomást sem venni róla, de a jókedv elillant a biztonság érzetével együtt.

¯

Másnap reggel Kurama Hiei elé állt: - Na gyere!

- Hová?- kérdezte Hiei értetlenkedve.

- Megmondtam neked tegnap, hogy ma bejössz velem a városba.- magyarázta Kurama.

- Valami rémlik.- válaszolta Hiei, majd eszébe jutott,- Na nem! Felejtsd el!

- Esküszöm, rosszabb vagy, mint Yuusuke!- sóhajtotta Kurama. Megfogta Hiei karját, és maga után húzta.- Ebédre jövünk!- szólt a többiekhez.

- Ne! Nem kell nekem olyan gönc! Kurama, engedj el! Rosszabb vagy, mint Mukuro! Pedig ő nő!- tiltakozott Hiei, de Kurama nem törődött vele, csak húzta maga után. Mikor végre bezárult mögöttük az ajtó, Yuusuke felsóhajtott:- Meg tudom érteni.- erre Kuwabarából kirobbant a nevetés és egyre többen csatlakoztak hozzá. A tegnap este történteket pedig mindenki elfeledte.

¯

- Valld be, hogy nem is volt olyan szörnyű!- Hiei morgott egy sort.

- Nyugi! Egy-két óránál tovább úgysem kell hordanod.

- Marha megnyugtató, mondhatom!- csattant fel Hiei. Megrázta a fejét.- Szörnyen nézek ki benne.

- Ez is fekete, úgyhogy igazán nem értem a problémádat.- mondta Kurama.

- Neked volt időd hozzászokni az ilyen marhaságokhoz!

- Az állandó gyászhuszár imidzseden nem változtat semmit.- győzködte Kurama.

- Gyász.- mormogta Hiei, majd társára nézett- Még mindig nem mondod meg?

- Ma még nem.- válaszolta Kurama.- De nemsokára megkapod a válaszokat. Mindent és még többet is, minthogy fel tudnád fogni, vagy el tudnád viselni.

Különös egy páros voltak a külső szemlélődők számára. Egy magas, vörös hajú, zöld szemű fiatal, vékony, de erős férfi, a kor divatja szerint öltözve, és az alacsony, fekete hajú, vörös szemű, vékony, izmos és különös fekete ruhát viselő fiatal férfi. Mindketten jóképűek, bár míg a magasabbik lányosan finom vonásokkal rendelkezett, az alacsonyabbik vonásai hidegek voltak, és most megszólalt:

- Mi van veled?

- Mi lenne?

- Olyan különösen viselkedsz, mint még sosem.- felelte Hiei.- Tegnap, amikor elveszítetted a fejed, vagy éppen most. Alig bírod tartani magad.- elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. Végül egy hatalmas sóhajjal folytatta.- Nem tudom van-e értelme annak, amit mondani fogok, de.. Valami közeledik. Valami, ami kikészít téged. Bármi is legyen, ne akarj vele egyedül megküzdeni! Tudod, hogy melletted állunk. Bár azt hiszem, már mindannyian benne vagyunk, méghozzá nyakig.- hirtelen elmosolyodott.- Ahogy mindig.- Kurama szemébe nézett és úgy fojtatta. – Tartsd meg a titkaidat Ezüst Róka, de te is jól tudod: egyszer minden kiderül! Addig is ígérd meg..

- Mit?- kérdezte Kurama élesen. Eddig rezzenéstelenül hallgatta Hieit. Bár arcvonásairól nem lehetett leolvasni, de feszült tartása elárulta a lelkében dúló káoszt.

- Azt, hogy nem hazudsz.- válaszolta Hiei. Kurama megdöbbent Hiei válaszán. Meg akarta ígérni, de rájött, hogy nincs értelme.

- Sajnálom Hiei, de nem lehet. – nem mert a barátja szemeibe nézni. Félt. Olyan sebek szakadtak fel benne, amiket szeretett volna elfelejteni. Most viszont rájött, nem lehet. Az pedig, hogy ne hazudjon, lehetetlenné tette volna az életét. Hazugságok tartották életben, amióta csak az eszét tudta. Nem ő akarta ezt így, a körülmények kényszeríttették rá, de már késő volt változtatni. Hiei szemeibe nézett. Ugyanazt látta bennük, amit már lassan egy évtizede mindig. Fájdalom, keserűség és mélyen elrejtve gyűlölet. Az évek során viszont helyett kapott az életkedv, a bizalom, a barátság, a tapasztalat és a boldogság is. Nagyon jól tudta, milyen nehezen tanult meg Hiei nevetni. Ez a vörös szempár most egy egyszerű kérést sugárzott feléje, de ő képtelen volt eleget tenni neki. – Az egész életem egy jól megalkotott hazugság. Nem én akartam így, és mégis, én tettem azzá. Egy báb vagyok a Végzet kezei közt. Az a legrosszabb az egészben, hogy értem a báb mester akaratát. Hazudnom kell. Egyszerűen kell és kész. Ezen nem tudok változtatni.- hangja elhalkult s alig hallhatóan folytatta. – De már úgysem tart soká. Csak annyit kérek, bízz bennem.

Hiei hallgatott. Próbált rendet teremteni a gondolatai közt. Tudta, hogy Kurama közel áll az összeomláshoz, de azt is tudta, hogy barátja erős. Segíteni nem tudott, így hát beletörődött sorsába.

- Rendben.- felelte végül. Kurama megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatták útjukat a város

utcáin át.

¯

- Hová is megyünk?

- A játékteremhez.

Hiei megtorpant. – És mégis mi a fenének megyünk oda? Kurama válaszra nyitotta a száját, de valaki megelőzte.

- Hogy megállapíthassam, semmit sem változtál.

A fiúk a hang irányába néztek.

- Szia Kaitou!- köszönt Kurama. Hiei kicsit megdöbbent. Tudta, hogy Kaitou, Kido és Yanagisava is eljönnek Genkai temetésére, de nem látta őket vagy négy éve, így semmi sem készíthette fel erre a látványra. Kaitou sosem számított alacsonynak, de az évek alatt valóságos óriássá fejlődött.  Arcának szögletes vonásai megerősödtek, és szemüvege is új volt. Csak fekete haját hordta úgy, mint régen.

- Rég nem láttuk egymást.- állapította meg Hiei. Kaitou elnevette magát. Hangja sokkal mélyebben zengett, mint ahogy Hiei emlékezett rá.

- Nem rajtam múlt.- mondta Kaitou.

- Az igaz. De nem volt kedvem átjönni látogatóba. Nem vonzott az a lehetőség, hogy viszont lássam a randa képedet! Egyébként is, jól érzem magam a fajtám mellett!

- Tényleg!- kapott a szón Kaitou- Mi a helyzet az Alvilágban?

- Béke!- vágta rá gondolkodás nélkül Hiei.

- És te, ó nagy harcos, mit csinálsz, ha béke van?- kérdezte Kaitou gúnyosan.

- Begyűjtöm, és kitörlöm azoknak az embereknek az emlékeit, amelyek áttévednek hozzánk. Kicsit unalmas, de ha nagyon harcolni támadna kedvem, nem ütközik akadályokba a dolog.

- A béke csak egy illúzió.- jegyezte meg Kurama. Kaitou és Hiei meglepetten pillantottak rá. - - Most miért csodálkoztok?- folytatta Kurama.- A démonokat harcra teremtették. A feszültség szinte tapintható az Alvilágban. Csak egy szikra kell és minden robban. A Túlvilág legyengült, és Yama király az utóbbi időben nem cselekedett túl bölcsen. Yuusuke kirúgása, és a vérdíj mindhármunk fején, csak egy dolog. Koenma távozása nagy port kavart, és a helyére rakott idióta sem könnyít a helyzeten. Itt a Nigenkaion pedig mindig van valahol háború. Az a kazetta nem véletlenül lett több mint ezer órás.

- Igazad van.- sóhajtotta Hiei.- De honnan tudsz ennyit? Titokban átlógtál néhány másik világba?- kérdezte félig tréfálkozva.

- Nem igazán. Elég régóta ismerem mindegyiket, a politikájukat, a helyzetüket és a népeiket. Nincs már semmi ezen a világon, ami meglephetne engem.

- Merész kijelentés.- jelentette ki Kaitou.

- Ezek tények Kaitou.

- Arra még ne fogadj.- vágta rá Hiei.

- Hiei?

- Igen Kurama?

- Ne kísértsd a sorsot.- közölte Kurama.

- Te csak ne beszélj!

Kaitou döbbenten nézte a két démont, majd néhány pillanat múlva, Kaitou legnagyobb döbbenetére, mind a ketten elmosolyodtak.